Ha békét akarunk Izraelben, előbb meg kell ismernünk az arab világot

„Azok számára, akik nem ragaszkodtak rögeszmésen a tételhez, hogy a világbéke akadálya az arab-izraeli konfliktus, nyilvánvalóvá vált az elmúlt években, hogy a probléma egész másutt van, hiszen Izrael a terrorfenyegetettség ellenére ma a béke szigete a lángoló Közel-Keleten.

Az is kiderült az elmúlt negyven évben, hogy a területi engedmények a legjobb esetben is csak bizonytalan időtartamú tűzszünetet eredményeztek. –Egyiptom és Jordánia esetében, rosszabb esetben az ellenség csak közelebb került, hogy nagyobb károkat okozzon –, az oslói egyezmény alapján beengedett Fatah terroristák akcióztak, a 2005-ös gázai kivonulás után pedig megerősödött a Hamasz-aktivitás. A libanoni háború egyoldalú, izraeli kivonulással való megoldása is újabb és újabb fordulókat hozott, hol rakéták, hol terroralagutak formájában.

Az utóbbi időben sokszor jut eszembe az iraki-zsidó barátom mondása:

»Kétségtelen, Ti, askenázik teremtettétek meg az országot, de mi, a hamizrachim (keleti zsidók) fogjuk megtartani.«

Begin, Rabin, Peresz, Saron békeakarata a semmibe vész a levantei érdekek szövevényében. Ide olyan politikus kell, aki érti az arab viselkedési mechanizmust, mely szerint a béke záloga, hogy Izrael olyan erős legyen mind gazdaságilag, mind katonailag, hogy ne legyen érdemes kikezdeni vele. Az „arab tavasz” során megtámadott izraeli követség, a Sinai-félszigeten gyarapodó egyiptomi, harci alakulatok, vagy a jordán király által visszakövetelt területek mind arra utalnak, hogy a megkötött szerződések hudajbija tipusúak. Addig érvényesek, amíg az ellenség Izraelt legyőzhetetlennek tartja.”