Tét nélkül

„Véglegessé vált, hogy egyedül indul az elnöki székért Kelemen Hunor az RMDSZ február 22-23-án tartandó tisztújító kongresszusán. Arra, hogy nem került kihívója két magyarázat lehetséges: 1. elnökletével olyan vitathatatlan eredményeket ért el a »szövetség«, hogy a »győztes csapaton ne változtass« elve alapján fel sem merülhetett senkiben a változtatás gondolata;  vagy 2. olyan mélyen beásta magát a hatalom sáncaiba, annyira ellenőrzése alá vonta a szervezetet, hogy senki sem látta értelmét annak, hogy vállalja a futottak még kategóriába való besorolást. Mivel megítélésem szerint sikeres »szövetségi« politizálásról, netán eredményekről szó sincs – legfennebb a párt által közvetve vagy közvetlen módon ellenőrzött, befolyásolt médiában –, ezért szinte biztos, hogy a második variáns lehet a magyarázat. Mindenesetre sok mindent elárul a pártdemokrácia állapotáról, ha már a látszatra sem adnak… A jelek szerint arra sem, hogy lassan elfogy a tagság a vezetők alól: egyes helyeken ma már lasszóval keresik a jelölteket az önkormányzati képviselői helyekre is.

Kelemen Hunor 2012-es megválasztásában kulcsszerepe volt Markó Bélának, aki maga jelölte utódjául. Az elnökváltásra azért volt szükség, mert bizonyos Fidesz-körökben nem nézték jó szemmel Markót, a két szervezet viszonya rendezésének legfőbb akadályaként tekintettek rá. Orbánék kéznyújtásának az elnökváltás volt az ára, amit az RMDSZ kénytelen volt elfogadni. Cserében a Fidesz karanténba helyezte a bábáskodása mellett született erdélyi magyar ellenzéket, s nyíltan az RMDSZ támogatására bíztatta a választópolgárokat a legutóbbi parlamenti választásokon. Akkoriban sokak szerint kizárólag a stróman szerepét szánták Kelemennek, a háttérből pedig – legalábbis az elképzelés szerint – továbbra is a Markó-Borbély-Frunda-Verestóy négyesfogat határozta volna meg a politikai irányvonalat, diktálta volna a döntéseket. Csakhogy, a kezdeti periódust leszámítva, nem a számítások szerint alakultak a dolgok: ahogyan az nem egyszer már előfordult, az  eszközember annyira beleszeretett, beletanult a szerepébe, hogy egyre kevésbé volt hajlandó engedelmeskedni a háttérből érkező útmutatásoknak – önállósodott. Bizonyos szemszögből tekintve akár azt is mondhatnám: felnőtt a feladathoz. Legalábbis, ha elfogadom az állítást, hogy a politikus legfőbb célja a hatalom megszerzése, illetve megtartása.”