Új időszámítás a szülőföldön

„Harmincéves vagyok és vidéki. Dunaújvárosban születtem és élek, a családi vállalkozásban dolgozom, és huszonegy esztendős korom óta foglalkozom a politikával. És most csak annyit szeretnék mondani: ébresztő!

Ősszel önkormányzati választásokat tartanak, és végképp eldől, Orbán Viktoré marad-e az ország. Ahhoz, hogy felszabadítsuk ezt a 93 ezer négyzetkilométert az elnyomó és korrupt rezsim uralkodása alól, újra kell gondolni néhány dolgot. Például már most el kell kezdeni a felkészülést az önkormányzati választásokra. Nemcsak az a fontos, hogy Budapesten ki lesz a főpolgármester – nagyon remélem: párttársam, Karácsony Gergely –, hanem érdemes ránézni a vidéki térképre is. Ahhoz, hogy az ellenzék ne egy helyben topogjon, meg kell érteni, mit jelent az a szó: »vidék« a XXI. században.  

Szinte közhellyé vált, hogy »le kell menni vidékre«, noha ezt a megfogalmazást már túlhaladta az idő. Először is: a vidék nem egy homogén valami, hanem sokarcú; különböző méretű, múltú, eltérő problémákkal küzdő települések összessége. Ugyanakkor a »vidéki ember« is ugyanazt akarja, mint mindenki más. Jó iskolát, közlekedést, egészségügyi ellátást és munkát. És ezt most nem nagyon kapja meg. 

Sőt. Ma ott tartunk, hogy ha nagy nehezen megszerveződik egy gimis osztálytalálkozó, ott csak néhányan lézengünk, mert a többiek már rég Londonban, Berlinben, Bécsben élnek. Dunaújvárost az elmúlt időszakban 5000 fiatal hagyta el a jobb életminőség és munkalehetőség reményében. Ez egy 44 ezres városban elkeserítően magas szám. Vidéken a baloldal talán legfontosabb feladata, hogy a fiataloknak ne csak munkát, hanem otthont, közösséget, perspektívát teremtsen. Ez állítaná meg az elvándorlást, mi több, visszacsábítaná a fiatalok egy részét. Ez adna biztonságot és kedvet ahhoz, hogy valaki családot alapítson.

És persze nem szabad megfeledkezni az idősebb korosztályról sem. Azokról, akik már nincsenek abban a helyzetben, hogy a »nyakukba vegyék a világot«. Ők nem lehetnek másodrangú állampolgárok. Egy település olyan kell, hogy legyen, mint egy család, amelynek fiatalabb tagjai viszonozni tudják az idősebbeknek a törődést akkor, amikor nekik mutatkozik szükségük erre.

Márpedig ez nem lehetetlen. Átmegyünk a hegyeshalmi határon, és egy sor olyan, Dunaújváros méretű várost találunk, ahol öröm embernek, fiatalnak lenni, ahol nem vetődik fel nap mint nap a kérdés: menjek vagy maradjak? És ahol a megöregedés nem a kiszolgáltatottságot jelenti. Mert van lehetőség arra, hogy az emberek generációkon átnyúlva, helyben biztosítsák a megélhetésüket, fejlődjenek, innováljanak; újra és újra feltalálják, hogyan tudnak a szülőhelyükön előrelépni.

Dunaújváros is lehetne egy ilyen hely.”