Karácsonyi harangszó szentestén

„Ezek az értékkifejezések a maguk helyén éppenséggel használhatók, ámde semmit sem adnak vissza abból az áhítatból, abból a transzcendenciaigényből, amely búvópatak formájában még a legközönségesebb emberi lélek mélyén is ott csörgedezik. S korunk embere talán épp ebben szenved legnagyobb hiányt. A nyugati ember az utóbbi századokban teljességgel kifelé törekedett, a külső világban kereste az üdvösséget, mely mintegy pecsétet nyomna az élet szentségére. Ennek során tagadhatatlanul bámulatra méltó eredményeket ért el, de mindezért komoly árat fizetett.

Egyrészt súlyosan roncsolta azt az élő, eleven természetet, amelyből vétetett, s ennek helyébe egy művi, mesterséges civilizációt ültetett; ennek olajozott működtetése egyre nagyobb nehézségeket okoz. Másrészt pedig elveszítette önmagát. Bebizonyosodott, hogy az üdvösség, az életszentség nem érhető el sem egy mégoly tökéletesen működő technikai világcivilizáció, sem pedig egy magát mégoly humánusnak és igazságosnak mutató társadalom megteremtése által. A személyes életüdvöt kereső embert mind a technikai, mind a társadalmi világ felől ásító üresség fogadja.

Már a modern világ kezdetén, 1590 körül zseniálisan ráérzett a külső világ birtokba vétele és a lélek elvesztése közötti mély összefüggésre Christopher Marlowe; drámájában (Doktor Faustus) a főszereplő így kiált fel, miután Heléna, akinek alakjában a modern civilizáció sejlik fel, megcsókolja őt: »Az ajka a lelkemet szívja. Nézd csak, elszáll! Jöjj, Heléna, jöjj, add vissza a lelkemet!« Így kiált fel a sorsát mélyen átérző modern ember, csalódottan, lelkétől megfosztva. S lélek híján oda az életüdv, az élet szentsége.

Hát ezért kondulnak meg karácsony szent éjjelén a harangok. Hogy hangjuk utat találjon a lelkünkbe – már ami megmaradt belőle a mai világban. S hogy a Megváltó világrajövetelével a mi lelkünk, életünk is újjászülethessen benne, már amennyire a mai világ ezt engedi.”