A kis nagy elvtárs

„Számoltam tízig. Aztán újra. Mérgem elpárolgott, maradt a súlyos szomorúság. Azt hiszem sokan, nagyon sokan vagyunk így nap­jainkban, látva a halhatatlan köl­tőink körül kavart forgószelet. És ezért most ne is essék erről több szó. Előbb újra a múlt héten említett stréber típusáról, annak is legbizarrabb példányáról, bizonyos névtelen kis nagy elvtársról. Csapnivaló politikus ő, ezt már a két világháború között bőven bizonyította, kiváltképpen, mikor 1930-ban hazaküldték az illegális magyar kommunista párt vezetésére. Szinte azonnal lebukott, feltűnő volt viszont, hogy csak négy évre ítélték. Újságíróként filozófusnak és irodalomtudósnak (is) képzelte magát, jelentsen ez bármit is, de a lelke mélyén mégis költőnek álmodta sorsát. Ilyen sorokkal írta be magát a magyar irodalomba: »Hát dögölj meg első tanítóm! / Aki mondtad: kenyérrel dobjak vissza! / Dögölj meg apám! / Aki mondtad: te is fulladj, hisz én is fulladtam! / Dögölj meg anyám…«

A kis nagy elvtárs a stréberek vehemenciájával vetette magát a küzdelembe. Sűrűn, nagyon sűrűn hivatkozott Marxra, Sztálinra és Rákosira. (Ezek ma behelyettesíthetőek.) Agitált! Reggeltől estig. Kérdezett és felelt. Legjobban magát szerette kérdezni, s felelni rögtön frappánsan. »Maradjunk ennyiben« – zárta le a képzelt vitát. Kultúrforradalmat csinálni! Az agitáció eszköze az iskola, a művészet, a film, az irodalom! Rádió és a televízió. Szikrázó szemüvege mögül hideg, számító tekintettel állította: sikerrel vettük fel a harcot a köznevelés területén garázdálkodó ellenséggel. Talán hitte is, amit mond, pl. hogy »elértük azt, hogy a magyar pedagógusok zöme felénk fordult«. S mondhatta volna azt is: még mindig ellenünk dolgozik. Micsoda lebecsülése ez is, az is a tanároknak.

A kis nagy elvtárs, néha szembetalálkozik önmagával. A megdöbbentő pillanat. Ilyenkor előnyben mindig, mindenhol az egy fokkal felül lévő stréber van. Történt, hogy a Köznevelés folyóiratban cikkek jelentek meg ilyen címekkel: «Hazafiságra nevelés a biológia, a kémia tanításában.« Ilyenkor a kis nagy elvtárs maró gúnnyal szólt: nem ártana arról cikkezni, hogy jobb lenne a számtanórán az egyszeregyet, a vegytanban az elemeket, a földrajzban a folyók eredetét megtanítani. De közben elbocsáttatta, meghurcoltatta, akik nem a kívánt ideológia szerint tanítottak. A stréber addig tipor és tapos, amíg a maga területén főelvtárs lesz. Valójában csak kis nagy elvtárs lehet – s ezért fűti a gőg, a gyűlölet –, de mindenkiről meg van a véleménye. Még le is nézi a »kozmopolita tudóstípust« Szent-Györgyi Albertet, aki világhírét adta oda egy amerikai kémiai trösztnek.”