„…és nem is kell hozzá a Fidesz”

„Rájár a rúd a munkavállalói érdekképviseletekre. Nem elég, hogy a kormány látszategyeztetésekkel tudja le törvény által előírt egyeztetési kötelezettségét, tagságuk sem növekszik látványosan (ha egyáltalán). Az utóbbi időben mozgósító erejük sem olyan, hogy az bármilyen szempontból megfontolásra, meghátrálásra kényszerítené a döntéshozókat. Jó példa erre a november elején megtartott ún. cafeteria-tüntetés. Ennek a juttatásnak elvétele mind a munkáltatónak (aki adja), mind a munkavállalónak (aki kapja) hátrányos következményeket jelent, hiszen ezek mindkét félnek kedvező feltételekkel voltak adhatók. A kormány szándéka szerint ezeket a jövőben bérként kell kifizetni, ami többletkiadást jelent a munkavállalónak, s csökkentett juttatást biztosít a dolgozóknak. Aki jól jár, az – természetesen – a kormány és a költségvetés.  A tüntetés hatására a kormány, cinikusan, a továbbra is adómentesen adható sportbelépők rendszerét kínálja, ami már túl van azon, amit arcpirítónak nevezhetünk.

A krónikus munkaerőhiány ellenére sem mutatkozik belátás a kormányzati oldalon, erről tanúskodik Szatmáry és Kósa képviselők önálló beadványa (így elkerülhető a kötelező egyeztetés), mely lehetővé tenné, hogy az évi túlórák számát akár négyszázra feltornázzák, ezek elszámolási idejét ugyanakkor pedig három évre tolnák ki. Hab a tortán a kormányzati magyarázkodás, miszerint a német multik örülnek a módosító javaslatnak (Szíjjártó Péter), illetve Kósa úr kijelentése, mely szerint a dolgozók szeretnének többet dolgozni, javaslatuk nyomán erősödnének érdekérvényesítő pozícióik… Rég nem tapasztaltuk ilyen arrogáns, pökhendi lenézését a szakszervezeteknek, a munkavállalóknak, s végső soron a választóknak. Annak érdekében, hogy mindezt gond nélkül megtehessék, alaposan megágyaztak a sztrájktörvénynek és a munka törvénykönyvének korábbi átalakításaival, s akkor még nem esett szó a gyülekezési törvény által felállított rendkívül korlátozó rendelkezéseiről.

Ez az »eljárásrend« jellemző mind a versenyszféra, mind pedig a közszféra esetében. Elég, ha felidézzük, mi a helyzet az egészségügyben, a köz és felsőoktatásban, a rendészeti és honvédelmi dolgozók körében, a vasútnál, a BKK-nál, a közalkalmazottaknál és a köztisztviselőknél. A felsorolás véletlenszerű, s távolról sem felel meg a teljesség igényének.”