Valami a lomtalanításról

„Éjjel érkezem, fáradt, kiégett testtel, haza. A kutya már vár, elkészítem a vacsorámat, megmosom a fogaimat, készülődni kezdek a lefekvésemhez. Gyorsan átfutom a friss lapokat (Ungváry Rudolf Pro Urbe Budapest díjjal kitüntetett aranyere szerint hazánkban dúl a hitlerizmus; a magyar csecsemők közel kétharmada szívesebben vállalna munkát külföldön, mint itthon, a nyolc-tíz éves korosztály kb. 70%-a már most Bécsbe jár át levegőt venni; Németh Szilárd szombatra virradóra felfalta egy zuglói édesanya három gyermekét, Semjén Zsolt illatosított atomrakétát vásárolt egy orosz Artemisz-hívő párkereső oldalon, satöbbi), ám ekkor furcsa, halk neszezésre leszek (elnézést, vagyok) figyelmes.

A kutya nem lehet az, ő tök mozdulatlanul fekszik az ágy kellős közepén, szemében olyan, már-már természetfeletti jóllakottsággal, amilyet én magam sohasem érzek; hogy a legutolsó kis kacsamájas ízeimet is felböffenti, gyakorlatilag megszűnik létezni, és vélhetően azt sem tudja, hogy egyáltalán a világon vagyok, jó neki, de akkor honnan jöhet? Elhúzom a függönyömet az ablakom elől, majd az ily módon keletkező könnyű és finom résemen keresztül óvatosan kitekintek az utcára, és akkor mindent megértek.
Lomtalanítás van.

(Közben jószág alászáll a mennyekből, és halkan nyöszörögni kezd a lábaimnál. Nyilván megéhezett.)”