Alma matters: eredetmítoszok és létrák

„Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra” (Weöres Sándor)

„To do nothing is often the best course of action. But history was not made by those who did nothing” (II. Erzsébet királynő, The Crown)

Mindannyiunk életében van egy meghatározó, hosszúra nyúlt, filmszerű pillanat. Ilyen lehet például az alma mater. A Balatonalmádi Kéttannyelvű Gimnázium a minap ünnepelte három évtizedes fennállásának jubileumát, ami alkalmat adott némi önvizsgálatra a jelen lévő alumnuszok körében. Mini számvetést arról, hogy honnan hová jutottunk immáron két évtized alatt. A köszöntő beszédhez felsorakoztatott emlékek, néhol foszlányok, néhol eleven mementók bukkantak fel az emlékezés ködéből. Lassan kezdett kikristályosodni a gondolat, miszerint mindennek van egy origója, egy kezdet. Az eredet. Kinek mi. Számunkra ez a gimnázium volt a szellemi origo, ahol a legendás tanárok megágyaztak a gondolatoknak, a világnézet formálódásának, az elme jámbor pallérozásának. Sokan sokféleképpen tekintenek vissza ezekre a kulcsfontosságú évekre. Számomra forradalmi korszak volt a maga módján.

A gimnázium a rendszerváltás éveiben kelt életre, megteremtve az angolszász iskola hazai modelljét. Úttörő volt és példát mutatott. Hosszú ideig amolyan forradalmi kísérletként tartották számon a magyar közoktatásban, mely a nyugati éra lehelletét hozta el egy letisztult, bájos balatoni kisvárosba. Mondhatni: globális szemléletet alkalmazott lokális szinten, felismerve és közvetítve a korszellemet. Felvilágosult, mégis színtiszta hazai szemléletet és főképp magasfokú angol nyelvtudást és világtörténelmet, civilizációs alapokat adott a tarisznyába. A tudást és az úttörő hangulatot szomjazó diákok (nagyrészt szülői indíttatásra persze) pedig egyre özönlöttek a korszerű iskolába.

Minden intézmény vagy rendszer életében van egy alapító atya. A gimnáziumé elsősorban Czuczor Sándor polihisztor, nyelvművelő, vérbeli diplomata, aki mindennel jópofán dacolva épített egy legendás iskolát. Olvasom, hogy Krúdy Gyula a magyar kultúra egyik legnagyobb alakjáról, a nyelv mesteréről, Arany Jánosról így ír: „Ez a férfitípus volt az, amely Magyarországot fenntartotta, téli sarat elbíró csizmában viselte el a megpróbáltatásokat, zsoltáros hittel bízott a jövendőben, és halk rajongással gondolt a nemzeti ideálokra. Ez az embertípus őrizte meg helyét a földrészen a kő szilárdságával, a só nehézségével és a tölgyfa életkorával”. Ilyen tehát egy alapító atya vagy államférfi prototípusa.

*

A Balaton ege alatt helyezkedjünk el az európai csillagvizsgálóban! A Játszótéri Filosz legutóbbi bejegyzése óta folytatódik a páneurópai csillaghullás. Üstökösök és meteorraj: az úgynevezett Willkommenskultur remegő lábakon Abschiedskulturba lényegül át. No, nem a migrációs nyomás csökken(t)ésére utalunk itt, hanem sokkal inkább a befogadó szemléletre, amitől szépen lassan búcsút vesz az európai politikai elit egy jelentős része. A zsinórmértéket vesztettek el- és leköszönnek attól függően, ki-ki hogyan és mennyire érti vagy értelmezi a kortárs jelent és a választói akarat egyes kellőképpen világos megnyilvánulásait.

Az európai politika hosszú ideig meghatározó nagyasszonya, a német köznyelv által Muttinak becézett Merkel kancellár is hullámveréssel néz farkasszemet, amikor előre menekülve lemond pártelnöki tisztségéről, miközben a német néplélek köztudottan a stabilitást tartja örökérvényű credójának. Új szelek fújnak, hullanak a falevelek és néhol az egykori nagyreményű csillagok.

*

A Játszótéri Filoszok a gasztronómiai élvezeteket kiegészítve köztudottan nagy mozifogyasztók és sorozatértelmezők. Nos, Merkel kancellár politikai értelmezését a Dérynében extra brut rosé-t szipogatva öszekötöttük egy őrülten bájos amerikai karakterrel, a Tuskó Ladyvel. Számunkra a Twin Peaks meghatározó ópusz volt (a Dallas és az X-Akták érdemei előtt is tisztelettel adózva) a '90-es évek derekán. Egy biztos, a holisztikus transzcendentalitása (értsd: átfogó spirituális interdiszciplinaritása...) beleégett a memóriánkba, amolyan eredetmítoszként. A Tuskó Ladyvel Lynch remekelt, forradalmi karaktert hívott életre... az értelmezést pedig bízzuk a filmkritikusokra.

Tuskó Lady szavai álljanak itt a merkeli politika számára javallott vezérfonálként: „Van úgy, hogy néha el akarunk rejtőzni saját magunk elől, nem akarunk magunk lenni, mert túlzottan nehéz lenne szembenézni magunkkal. Ezek azok az idők, amikor magunkat feledtetve drogokhoz, alkoholhoz vagy más magatartásformákhoz nyúlunk. Ez természetesen csupán pillanatnyi gyógyír egy folyton elő-elő bukkanó problémára, és néhol sajnos ezek az átmeneti megoldásféleségek jobban ártanak nekünk, mint az eredeti probléma. Igen, ez egy valós dilemma. Van minderre válasz? Természetesen van, ahogy egy bölcs ember mondta mosolyogva: A válasz a kérdésben bujkál”.

A Tuskó Lady örökérvényű mondata: „A tuskóm nem ítélkezik”. Egy politikailag korrekt tuskó, nocsak. Rendben, no, de mi van akkor, ha a hivatkozott, iránytűjét vesztett „politikai tuskó” felett mond ítéletet a történelem... Ismeretes, hogy a baglyok nem azok, aminek látszanak. Az üzenetet pedig illetik helyesen dekódolni.

A doktori iskolában az egyik méltón sulykolt alapvetés, hogy helyesen kell feltenni a kérdést, ami magában rejt(het)i a választ a kortárs társadalmi kihívásokra. Vagy lássuk csak a Figyelő hetilap mottóját: „A válasz csak akkor fontos, ha a kérdés jó”. Az államférfi tudja, érzi, hogy a hipotézist megfelelő és patikamérlegen mért kérdésekkel kell felvezetni, megspékelni a politikai (boszorkány)konyhán.

A Játszótéri Filozófus 2016, a Brexit-referendum óta nehezményezi, hogy az európai és brüsszeli intézményi nagypolitika nem kérdez, csak kijelent. Nem végez reflexiót, hanem köntörfalazás nélkül skatulyáz. Ha kritikailag visszakérdezel, megkérdőjelezel mainstream állításokat vagy rámutatsz logikai hibákra, a rád akasztott bélyegekből komoly gyűjteményt harácsolhatsz össze, mely útlevél a semmibe vagy épp ellenkezőleg, a mennyországba vezet. Így aligha lehet a pro és kontra Brexit-katarzisból eredő teremtő energiákat befogni és hasznosítani. Itt utalnék vissza egy kedves mementóra, ami egy budapesti nemzeti konzultáción esett meg: egy töprengő és kérdező választópolgár mondott köszönetet egy miniszternek, majd kifejtette, hogy ő bizony megírta Az ember tragédiájának kortárs, újhullámos változatát, amolyan brüsszeli színként... Jellemző!

*

Ha már színek: a nagybányai neósokat ismerik? A Virág Judit Galériában november derekáig volt látható a Párizs, Nagybánya 1904-1914, Vadak és neósok című tárlat. A századelő Párizsában indult az európai festészet új „izmusa”: a fauve-ok (vadak) nonkonform és atipikus, felfokozott színvilággal dolgoztak, megkérdőjelezve az elvárt normákat, kilépve a keretekből. Nagybányára hazatérve Czóbel Béla mutatta be az új izmust.

Az akkori mainstream művészet köreiben felháborodást, jórészt megvetéssel elegyített gúnyt váltott ki az új irányzat: megkérdőjelezték a nagybányai festészet alapító atyjai is, akik nem nézték jó szemmel a vadak szárnypróbálgatásait – ismert kotta bármely fiatal forradalmár számára. Minden kétséget kizáróan nagy elszántságra volt szükség ahhoz, hogy a kortárs kritikát elviseljék és az irányzat létjogosultsága mellett kitartsanak. Tették ezt „zsoltáros hittel”, vegytiszta meggyőződéssel. Lehet, hogy az új európai konzervativizmus, az eurorealizmus (nem szkepticizmus!) is egyfajta fauvizmus? Az, amennyiben a józan észhez és az egészséges, szuverén európai önvédelmi reflexekhez való visszakanyarodás vad tettnek számít...

Ha már Nagybánya, akkor a gyermekeik jövőjéről töprengők nem mehetnek el szó nélkül a város szülötte, Tersánszky Józsi Jenő munkássága mellett sem. A modern gyermekirodalom és egyben a 20. századi magyar próza nagy alakja volt ő, a város magyar lelkű közéleti társasága a közelmúltban avatott emléktáblát a tiszteletére. Tersánszky a dolgok természetére kellően ráérezve a következőket írta: „...a teremtés a félbolondokban szüli meg legkedvesebb gyermekeit! Ezek a fejlődésének előörsei. Akármilyen furán hangzik, ők a teremtés sikere! [...] A kísérleti ember az örök szükséglet a teremtésben. Ő a félbolond, ha nincs helyén, vagy a lángelme, ha helyére kerül”.

*

Mint látjuk, a forradalmak sokfélék lehetnek és néhol csak utólag ismerhetők fel. Vannak hús-vér, korszakos és korszakváltó forradalmak, és vannak amolyan forradalmi hevülettel átitatott, maszkírozott forradalmak, amik papírmaséhoz hasonlatosak: szilárd és kimunkált alapok híján kidurrannak, széthullanak. Egyes elemzők szerint ilyen lehet például a „mikroni” mozgalom, ami a francia forradalmi néplelket használja fel manifeszten az ideológia mellett,  fittyet hányva a hús-vér társadalmi és gazdasági építkezésre. Lássuk be: szubsztancia és valós társadalmi megoldások, pragmatikus gazdasági modellek nélkül a légüres ideológia sulykolása időzített bomba csupán. Isten óvjon mindannyiunkat egy illúziókra épülő Európától!

Végszóként elevenítsük fel egy ifjú, mégis kérlelhetetlen elkötelezettséggel bíró politikai amazon ars poeticáját, aki az európai forradalomtörténetbe örökre beírta a nevét. „A katonák harcolnak, de Isten adja a győzelmet” – vallotta Jeanne d'Arc, azaz Szent Johanna, az orléans-i szűz, francia nemzeti hős. A harc és a kérdés nem kerülhető el. Harcoljunk és kérdezzünk bátran. A jubileumok arra is jók, hogy elővegyük és leporoljuk azt a bizonyos bennünk rejtező létrát. Őrizzük tovább. Szükség lehet rá a józan ész nevében.