Egy egyszülős családban a gyerek igenis meg van fosztva a két szülő, az édesapa és édesanya jelenlététől, támaszától, mintáitól.
Az pedig, ha ezt a tényt elismerjük, erről gondolkodunk és nyíltan beszélünk róla, segítségére lehet ezeknek a családoknak.
Antoni cikkében nem áll meg a fenti rettegéseknél, így folytatja írását: „azt a mantrát már úgy-ahogy kezdtük megszokni, hogy szüljünk. Többen rá is szántuk magunkat, jó, akkor szülünk – vagy mert valóban ezt akarjuk, vagy mert elhittük, hogy egy nő csak akkor ér valamit, ha anya. Erre most kiderül, hogy ezzel még mindig nem pipáljuk ki honleányi kötelességeinket! Az egész semmit sem ér, ha nem tudunk, vagy nem akarunk egyúttal egy férjet is felmutatni. Abszurd vagy nem, ennél még Ratkó Anna is megengedőbb volt”.
E sorok ismét Antoni lelki segítője után kiáltanak, de jó néhány kérdést is felvetnek. Antoni tényleg azért „szánta rá magát, hogy jó, akkor szül”, mert elhitte, hogy egy „nő csak akkor ér valamit, ha anya”? Mondta ezt neki bárki, kötelezték őt erre, vagy onnan jutott erre az elhatározásra, hogy hallotta, értéket teremt azzal, ha gyereket vállal? Végezetül: miben hasonlítanak az ő egyéni vívódásai, vagy a lehetőség szerinti legteljesebb, legegészségesebb kétszülős családmodellt támogató családpolitika a Ratkó-korszakhoz? Vagy csak
túl csábító bedobni egy Rákosi-korszakbeli utalást?