A balliberális értelmiségi nimbuszáról

Olvastam a Bálint gazdával készült 24.hu-s nagyinterjút, nincs is azzal semmi gond, sok szempontból tanulságos.

De a leginkább abban, ahogy az SZDSZ-es éveiről beszél. Miszerint évekig próbálta meggyőzni a párt vezetőit, hogy mitől és miért fontos a mezőgazdasá, de „ez a sok rettentő okos ember” nem akart ezzel foglalkozni. Egyetlen idézet sem mutathatná meg jobban, hogy

Tudják, milyen körülmények között zajlik egy cirkuszban az oroszlánok produkciója?

Az idomár a kezében tart egy pálcát, hasonlót a lovaglópálcához. Azzal irányítja és fegyelmezi az állatokat, ha szükséges. Ezt azért teheti meg, mert az oroszlánok azt hiszik, hogy az nem egy egyszerű bőrdarab, hanem rájuk nézve veszélyes fegyver, ami kárt tehet bennük, ha nem engedelmeskednek vagy rátámadnának a tanítójukra. Amíg ez a status quo fennáll, a férfi élete biztonságban van, nem mernek odakapni az állatok.

Pont úgy működött a balliberális értelmiség érinthetetlenségének és megkérdőjelezhetetlenségének kultusza, mint az oroszlánszelídítő pálcája a ketrecek között. De elég csak egyszer megtudnia az oroszlánnak, hogy az csupán bot, és annyi az embernek.

Mindenki elhitte tehát, hogy ezek rettentő okos emberek, mert már ők csinálták a Beszélőt is, Heller olyan elnyomott volt, hogy bejárta a világ egyetemeit, Kis János marxista szempontból kárhoztatta a szovjet típusú társadalmat, Demszky meg a maoista kitérő után az alföldi lankák között, éjszaka utaztatta a szamizdat szerkesztőséget. Micsoda kalandok! És ugyanezek az emberek a feltétlen tiszteletük megtartásával hajóztak át a rendszerváltozást követő érába is. Hát ők csak tudják a frankót, nem?

Egy csomó illúziót azért sikerült megtartani a magyar társadalomban – felhozhatnék itt Nagy Imre megítélésétől kezdve egy sor történelmi kérdést –, mert hiába alakult át egy csapásra piacgazdasággá tervgazdálkodásból, s demokráciává diktatúrából az ország, az elméleti okfejtések java részét ugyanazok az arcok végezték, akik már bőven ott voltak az úgynevezett ellenzéki szervezkedésekben is. És amelyeknek nagyon komoly balos háttere volt, csak hogy még egyszer utaljak Kis, Demszky vagy akár mások előéletére.

Teljesen nyilvánvaló, hogy

azon túl, hogy bizonyos szükségszerű, a szabad választások lebonyolítását biztosító szabályokról megegyezésre jusson az állampárttal. Egyáltalán miért kellett tárgyalásokba bocsátkozni az MSZMP-vel, azzal a párttal, amelyik de facto felakasztotta és bebörtönözte az ’56-os forradalmárokat? Hogyan magyarázható az, hogy az Ellenzéki Kerekasztal elfogadta legitim tárgyalópartnernek azt a pártot, amelynek sem elődei, sem saját maga, soha az életben nem szerezte meg törvényes úton hatalmat? Hogy lehetett ebből Nemzeti Kerekasztal?

Úgy, hogy az akkori ellenzék – kivéve pár alakot, akiket most nem nevezek meg, mert teljesen nyilvánvaló kikről és főleg kiről van szó és már akkor is látszott, hogy magasan a többiek felett áll rátermettségben – jellemzően dilettáns alakokból, ügynökökből, illetve olyan elemekből állt, akiknek érdekük volt, hogy a társadalmi státuszukat mindenképpen megtartsák. Ez pedig nem sikerülhet úgy, ha minden borul és mindent tisztán, a nulláról kezdünk.

És persze lehet itt mondani, hogy szükséges volt az MSZMP komcsijait bevenni a buliba, hiszen itt volt még a szovjet hadsereg és a felfegyverzett Munkásőrség is, de ezeket az indokokat csak a helyzettől tartó, még inkább félő ember hihette el. A szovjet hadsereg arra sem volt képes, hogy Moszkvában visszavegye a hatalmat, akkor mennyire lett volna reális elképzelés, hogy ilyen akcióba kezd a legnyugatibb, megszállt országban? Irreális elképzelés.

Ugyanígy a Munkásőrség túlbecsülése is. Ez a lumpen brigád, hiába volt náluk éles fegyver, megmukkani sem mert volna abban a politikai helyzetben. Egy állam adhat tízezreknek fegyvereket, de a sarkán megálló embert faragni sokkal nehezebb feladat. Nagyjából 10-ből 9 az első adandó alkalommal dobta volna kútba a lőfegyverét, ha konfiktusos helyzet áll elő.

Grósz és bandája nyilvánvalóan megvezette az ellenzéket, amelynek egy nagyobb része ezt tapasztalatlanságból és egyébként valamelyest érthető nyereségvágyból hagyta, egy kisebbik része aknamunkával ezen dolgozott, és újfent egy harmadik, szintén nagyobb rész megnyugodva csapott a komcsik kezébe.

Jól van, gondolták, a kiharcolt előjogokat azért semmiféle fenyegetés nem éri, ugyanúgy marad a kezünkben a kulturális és tudományos hatalom. Csak egy kicsit kellett volna várni, egészen kicsit,

Akkor valami értelmesebb felelősségrevonás is felütötte volna fejét. De ezt úgy igazán senki sem akarta, az SZDSZ pedig már a választások után úgy ugrott a megilletődött úriemberekből álló MDF torkának, hogy azok négy évig magukhoz sem tudtak térni. Hiszen nem politikusok voltak, hanem többségében jóravaló urak, könyvtárakból és tudományos műhelyekből. Nem voltak felkészülve erre, nem is lehettek. Végül az MSZMP-nek az SZDSZ-szel kifőzött terve – utóbbi helyen tobzódtak az átvitt, sértetlen egzisztenciák – csont nélkül bejött, és új néven, totális többséget szerezve kormányozhattak, csupán négy évvel a rendszerváltozást követően.

Mára a mítosznak leáldozott, de az okozott kárt még sokáig fogjuk nyögni. Azt kellene egyszer megfejteni, hogy miért hittek sokan ezeknek az embereknek és miért félték őket a jobboldalon. Elvonatkoztatva attól, hogy rettentő okosak, és valami fatális véletlennek köszönhetően rettentő jól kiismerték magukat a komcsik között.