Hét állítás az ellenzéki együttműködésről

„Fontos leszögezni, hogy bár jobbikos politikusként, de a magánvéleményemet leírva fogalmazom meg a most következő soraimat annak reményében, hogy több helyi ellenzéki politikus is követi a példámat és csatlakozva hozzám, nyomást gyakorol pártja legfőbb döntéshozói szervére annak érdekében, hogy elháruljon az akadály az Orbán-rendszer helyi kiskirályainak leváltása elől. Meggyőződésem, hogy a 2019-es önkormányzati választásokon kisebbségbe lehet szorítani a Fideszt, de csak akkor, ha a bennünket belülről bénító – sokkal inkább pszichés, mintsem politikai – gátakat magunk mögött hagyjuk.

Hét fontos állítást szeretnék tehát tenni, melyeket ha megértünk és elfogadunk, máris egy fontos lépést tettünk a NER lebontása felé.

1. A szavazók nem fogják felismerni a legesélyesebb ellenzéki jelöltet, fel kell tehát hagyni ezzel a dajkamesével. Ennek az az oka, hogy minden pártnak van egy olyan szavazói rétege, mely mindaddig az adott pártra fog voksolni, amíg annak logóját megtalálja a szavazólapon. Nekünk kell hát elvenni tőlük ezt a lehetőséget és okosan vezetni a kezüket. Éppen ezért minden körzetben csak és kizárólag egy ellenzéki jelölt állhat szemben a rendszer katonájával szemben.

2. Sem a szocialisták, sem az LMP, sem egyik komolyan vehető ellenzéki párt nem kollaborál a Fidesszel és nem is érdekelt Orbán rendszerének fenntartásában. Bizonyára vannak minden pártban megélhetési politikusok: az Mszp-ben éppúgy, mint az LMP-ben, sőt a Jobbikban is akadt már példa ilyenre. De hiszem, hogy nem ez a jellemző és én a saját megyei jogú városi környezetemben azt látom, hogy kivétel nélkül minden ellenzéki párt a helyi Orbán-bárók hatalmának megtörésén dolgozik. Gondolom, nem vagyok egyedül ezzel a tapasztalattal. Éppen ezért méltánytalannak és borzasztó károsnak érzem, ha ilyen vádakkal illetik egymást ezek a politikai erők. Ez csak Orbán malmára hajtja a vizet.

3. Gyurcsány Ferenc nem fog visszatérni a hatalomba. A Demokratikus Koalíció mára stabilan megvetette lábát a parlamenti és önkormányzati rendszerben, de egyrészt szavazóbázisának életkori összetétele, másrészt Gyurcsány elképesztően taszító személyisége miatt soha többé nem lesz már igazán komoly politikai tényező. Gyuriferi tehát nem tér vissza, főleg nem az önkormányzati választásokon, ahol egészen másról és máshogyan szól a politika, mint »odafönt«. Szavazóik azonban – ha tetszik, ha nem – fegyelmezettek és igen elkötelezettek az Orbán rezsim lebontásában. Kár lenne őket olyan helyzetbe kényszeríteni, hogy szavazataikkal ne a rendszer ellenfelét támogassák.

4. Szövetségesekre van szükségünk, nem ellenségekre. Meg kell találni azokat az ellenzéki pártokat, melyekkel a helyi választási program olyan mértékig összefésülhető, hogy akár közös lista állítása is szóba jöhet. Jómagam az LMP-t és a Momentumot tudom ebben a kalapban elképzelni. Ha folyamatosan a »libsizéssel«, »kommunistázással« vagyunk elfoglalva és nem arra koncentrálunk, ami összeköt, hanem arra, ami szétválaszt, ki se menjünk a pályára, mert máris tíz gólos hátrányban kezdjük a meccset.

5. Teljesen felesleges minden körzetben jobbikos jelöltet állitani. Tudom, hogy ez a kijelentésem fog a legtöbb ellenérzést kiváltani, de tudomásul kell venni, hogy egyrészt a matematika szabályai megkerülhetetlenek, másrészt teljesen felesleges jobbikos jelöltet elindítani egy körzetben, ha van ott olyan más ellenzéki jelölt, aki ismertebb, alkalmasabb, és ezáltal jobb esélye van a győzelemre.

6. A politika a kompromisszumok művészete is. Bár az előbb arra hivatkoztam, hogy a matematika szabályai megkerülhetetlenek, ugyanakkor egy együttműködés során mindig a nagyobbnak, az erősebbnek kell gesztust gyakorolnia. Ha nem így járunk el, magunk sem leszünk különbek Orbán Viktornál. Éppen ezért azokon a helyeken, ahol a Jobbik a legerősebb ellenzéki párt, ott nekünk kell a legbölcsebbnek és legtöbb gesztust gyakorlónak lennünk.

7. Nem lehet a választók akaratával szemben politizálni. Az áprilisi választásokat követő személyes beszélgetéseim során elsöprő többségben voltak azok a vélemények, melyek az ellenzéki pártokat tették felelőssé az újabb kétharmadért. Nincs ezen mit szépíteni, magam is így látom. A Jobbik akkori elnökségének és személyesen Vona Gábornak a felelőssége ebben vitán felül áll.
Ha az újonnan megválasztott elnökségünk nem ismeri fel ezt a hibát és egy minden realitást nélkülöző, a választók akaratával szembehelyezkedő választási stratégiát fogad el, olyan súlyos vereségbe kormányozza majd a Jobbikot, ahonnan nem lehet már felállni...

Nem titkolt célom, hogy a fenti írásommal vitát generáljak egyrészt a pártomon belül, másrészt a jobbikos szavazók körében. De annak örülnék igazán, ha a többi ellenzéki párt szimpatizánsai, helyi politikusai is bekapcsolódnának a diskurzusba, még ha az írásom elsősorban a jobbikosoknak is szólt.”