Az idős hajléktalanok látványa borít ki leginkább

„Homeless a világ számos minden nagyvárosában van, még Genfben is. Mi a megoldás erre a problémára?

A hajléktalanság következmény. A jelenség eredőit kéne orvosolni. A kreatív lakásprogramok, a piacképes szakmák hiányát. Az alkoholizmust. A gyermekotthonokban szerzett intézményfüggést, és általában minden szocializációt, mely olyan súlyos ismeret- és készséghiányokkal röppenti ki a felnőttkorba a serdülőt, hogy az önálló életvitelre még egyáltalán nem alkalmas. Az igazolhatóan nincsteleneknek széles körben hozzáférhető, ingyenes jogsegélyszolgálat hiányát közüzemi díjtartozások, illetve válóperek esetén. A többségi társadalom érzékenyítését segítő, valamint a romák fölemelkedését célzó projektek drasztikus leépítését. Vagy a családvédelem hiányzó elemeit. Ezzel kapcsolatban volna is rögtön egy ötletem. Megoszthatom itt? Hátha ezt az interjút olvasva fölfigyel rá valaki a parlamentben. Sose lehet tudni.

Persze, mondd.

Fontos lenne szerintem egy olyan törvény megalkotása, mely azt mondja ki, hogy az a szülő, aki önszántából és rendszeresen nem jelenik meg a gyermeke láthatásán, fizessen tizenöt százalékkal magasabb gyerektartást. Fair?

Megfontolandó. Akkor ezt most ezennel vitára bocsájtjuk, remélve, hogy fölvetésed eljut a megfelelő fórumokhoz.

Köszi.

Én még emlékszem, fiatalon jobban érdekelt a politika.

Rég volt. S különben is, Magyarország ebből a szempontból kifújt. Egyetlen vállalható párttal sem rendelkezik. A politikát egy jó ideig most megette a fene, dehát az élet ezerszer fontosabb és szebb annál, mintsem hogy állandóan ezen keseregjünk. Nekünk magunknak kell végül kézbe vennünk ezt is, a felsőbbség tesz az elesettekre, hisz beárazta s tudja jól, ők nem szavaznak. Döbbenetesen agresszív hozzáállásokba lehet belefutni hajléktalanügyben, ám én úgy tapasztalom, a többség, pártállástól függetlenül, szolidáris velük. Rengetegen élnek ugyanis közöttünk, akiknek nincs egy fillér félretett pénzük sem, akiket mindig csak a következő fizó választ el az utcára kerüléstől. A bátyám és a felesége is egy bérleményből indulnak el a gyárba minden reggel, a nővérem pedig most, hatvan évesen ment ki egy szó némettudás nélkül dolgozni Ausztriába, mert bár tizennyolc éves kora óta folyamatos a munkaviszonya, annyit sosem tudott összerakni, hogy akár egy garzont is vehessen. Őrájuk számíthat a leginkább a hajléktalan, a veszélyeztetettekre. Többnyire ők azok, akik levisznek nekik egy befőttesüveg bablevest.”