Másrészt a rendszer elleni fellépés hiánya nem a »bátorság« meg nem létéből fakad, hanem a viszonylagos rendszerkonformitásból.
Hogy ki mit lát drámaként és veszélyként az maga a privilégium kérdése, a drámai csúcspont elérése annál tovább tart, minél inkább beágyazott valaki szimbolikus tőkétől és társadalmi pozícióktól függően, legyen szó gender-, szexualitás- vagy etnikai alapú elnyomásokról. A tét az, hogy felismerik-e azt a politikai közösség tagja, hogy radikális kormányzati lépésekre radikális válaszok kellenek. Ez pedig alapjaiban forgatná fel az elit világát és megszokott pozicionalitását is.”