Magyar zsidók a Sargentini-jelentésben

„A magyar társadalomnak a 20. század alatt oly töredékesre repesztett tömbjeit a 2018-as választásokat megelőző, majd azt követő hónapok mint egy roppant mozsár morzsolták zúzalékosra. Ezt a már önálló állagát vesztett matériát őrli még képlékenyebbre a Sargentini-jelentés, bárhogyan is szitálják tovább a brüsszeli procedúrák. Aki mellette áll: »hazaáruló«, aki pedig ellene, az az autokrata, korrupt, diktatúrába fejlődő rezsim híve. E lebutított antinómiák malmai forgatják, karistolják önmagának is felismerhetetlen masszává a jelenlegi magyar közvéleményt, közgondolkodást, szellemi életet. Ez nagyobb katasztrófa, mint bármely demokráciahiányos diktatúra berendezkedése. (Noha éppen ez a tudati paralízis mindenfajta diktatúra kiépülésének feltétele, mint ezt már tapasztalni.)

A szavaknak, az írásnak ebben a zúzalék-korban elveszett az autonóm helyi értéke, szándékom ellenére csak valamely oldalra sodor, s nem enged hozzáférni magához a „dologhoz”, a Bocskai István-i értelemben: »Sem a dialektikához, sem a rhetorikához nem tudunk, a dolgot őt magát nézzük«.

Miért kell megszólaljak, ezen őrlődtem a jom kippuri böjt kérdező-tisztító óráiban, a »cinkos némaság« ódiumát elkerülendő. Ugyanis maga a »dolog«, a sokrétű valósághoz, s nem egy érdekhez, vagy pártálláshoz tapadó történet rögzítése lényegesebb bármilyen elbeszélésnél. Ezt követeli a megkapaszkodás ösztöne is, amely nem engedné magát kavartatni az öntudatlanul örvénylő zúzalékkal. S ezt követeli meg maga a tárgy – sors és »sorstalanság” – a magyar zsidóság méltósága is.

Ugyanis ez az igazság nem engedhető át a Chábád nemzetközi, s történelmünktől idegen magyarországi lerakatának, s ami még dühítőbb: hogy jövök ahhoz, hogy egy vélemény partjára kerüljek Bayer Zsolttal? (Aki embert »fehérjehalmaz«-nak titulál, azzal nem lehetek egy szakmai közösségben.) Ez utóbbiért neheztelek leginkább a holland EP-képviselő asszonyra. A magyar demokrácia, közélet tisztaságáért érzett legitim aggodalmát és buzgóságát ugyanis teljesen lerontja, ha azt valótlanságokkal (eufemizmus) ékíti. S ha ez őt nem is érdekli, engem annál inkább: a szerencsétlen maradék-néptöredék, a magyar zsidóság helyezete a számára távoli tájon, ahol én viszont »Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel/ egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom«. Ugyanis a Sargentini-jelentés a sokszorosan sújtott-szabdalt közösséget bűnbak helyzetbe hozta.

Most már ki kell mondani: a Sargentini-jelentésnek a magyar zsidókra vonatkozó része úgy hazugság, ahogy van.”