Egyre nagyobb a szakadék

„MN: Mikor és hogyan kényszerítette bele a világ az AKG-t abba, hogy elitgimnázium legyen?

HGY: Legyünk őszinték: gyorsan lefeküdtünk ennek a nyomásnak. Az itteni pedagógusok, velem együtt, a szívük mélyén ezt örömmel fogadták. Az első évben még megpróbáltunk ellenállni: a több mint 5 ezer jelentkezőből felvettünk a 80 közé 10 olyan gyereket, akiről úgy gondoltuk, nem kerülnének be más, hasonló szintű gimnáziumba egykönnyen. Később ők bezárultak az osztályban, más értékeket vallottak, más kultúrájuk volt, mint a többségnek. A harmadik évre letettünk erről, az írásbeli felvételin a koncentrálóképességet mértük, majd szóbeli alapján válogattunk. Azóta részt veszünk az egységes gimnáziumi írásbeli felvételin, s a legjobb 200 gyerek közül veszünk fel 90-et a szóbeli alapján. A jelentkezési trend parabolaszerű, a legkisebb, alig háromszoros túljelentkezés 2010-ben volt. Azóta újra megy fel a jelentkezők száma, ami valószínűleg a kormány oktatáspolitikájának köszönhető: úgy tűnik, hogy aki megteheti, menekül az állami közoktatásból. Az idén már ezren jelentkeztek 90 helyre. Nemcsak nálunk nőtt a jelentkezés, hanem minden egyházi és alapítványi iskolába.

MN: Ez csak az egyik dimenziója egy elitiskolának. Miért ment egyre feljebb a szülői hozzájárulás összege?

HGY: Kezdem egy kicsit távolabbról. 1988-ban egy egyre gyöngülő államhatalom keretei között keletkeztünk a rendszerváltás előtt, és egy folyamatosan és szisztematikusan erősödő államhatalom korlátozza a működésünket. Valósággal belerobbantunk a szabadságba, de nem éltünk vissza vele, nem privatizáltunk, nem lett a miénk az épület, egy tanárnak sem jutott eszébe, hogy ne tanítsa Az ember tragédiáját, a másodfokú megoldóképletet vagy Trianont, pedig senkit nem érdekelt volna, nem volt kötelező tanterv, sem akkreditáció, sem semmi. Az AKG-ban az állam is alapító volt, nem lehetett volna másképpen alapítványi iskolát csinálni. Csak úgy lehetett mégis saját pedagógiai programunk és autonómiánk, hogy a minisztérium hivatalos kísérleti iskolája lettünk. Emiatt állami iskolának kezeltek minket az azzal járó támogatással, de mi ezenfelül a szülőktől is kérhettünk hozzájárulást. Nem írtunk elő konkrét összeget, csak javasoltunk – évi 59 ezer forintot –, de mindenki annyit adott, amennyit akart. Jobb anyagi helyzetbe kerültünk, mint az ország többi iskolája. A kísérlet ’99-ben járt le, az akkori miniszter, Pokorni Zoltán az egész iskolát alapítványi fenntartásba segítette. ’99-ben kellett először konkrét összeget előírnunk a szülőknek. Hozzáteszem: átlagban a szülők mindig többet fizettek, mint amennyit kértünk, aminek az is oka, hogy a helyek egyharmadáért licitálás zajlik. Akkoriban havi 10-12 ezer volt ez az összeg, jelenleg mintegy 75 ezer forint. Az infláción kívül ennek az az oka, hogy a programunk lényegesen drágább, mint a hozzánk hasonló fővárosi elitgimnáziumoké. Több a bérköltségünk, 50 pedagógus lát el pluszfeladatokat patrónusként, míg egy hasonló méretű iskolában csak 20 osztályfőnöknek jár majdnem egy nagyságrenddel kisebb bér. A tanév része nálunk négy témahét, ebből kettő elutazós. Ez a program, a jó oktatás ennyibe kerül. Erről próbálom meggyőzni a világot, igaz, egyre kisebb hevülettel, mert már kifelé megyek mindebből, de tudomásul kellene venni, hogy ugyanaz a helyzet, mint az egészségügyben. Látványos fejlődést lehet elérni, rengeteg betegséget már meg lehet gyógyítani, csak valakinek ki kell fizetni a költségeket. Amikor látom, hogy a digitalizációs iskolai programban az állam 4 milliárdot költ iskolai eszközökre, fogom a fejem, mert az AKG százmilliós nagyságrendben költ ugyanerre, és ez csak egy iskola. Hiába próbálom meggyőzni őket, hogy egy kétmilliós populációra vetítve az a 4 milliárd nem pénz, semmire sem elég. És akkor nem beszéltünk még a hálózat és a személyi feltételek megteremtéséről.

MN: Feladata egy iskolának, hogy csökkentse a vagyoni különbségeket vagy javítsa a hátrányos helyzetűek esélyeit a társadalomban? Egy AKG-hoz hasonló magán-elitiskolának milyen kötelességei vannak ezen a területen?

HGY: A legelső programunk második kulcsmondata az volt, hogy az AKG szigetiskola. Pejoratívan: gettó. Egyetértek a méltányossággal, esélyteremtéssel, csakhogy ez nem az én feladatom, és az AKG-nak nem ez a tétje. Mert nem tud vele mit kezdeni. Oktatáspolitikusként sem találkoztam olyan iskolacsinálóval, legyen az szabad-, alternatív vagy magániskola, aki meg tudta volna valósítani az integrációt, ugyanis az esélykiegyenlítéshez az egész társadalom kell. Előnyben részesíthetjük a kisebbségeket, a hátrányos helyzetűeket, de kivételt nem tudunk tenni. Mondok példát. Járt hozzánk három menekült gyerek, ebből kettő elment, aki maradt, az nincs könnyű helyzetben. Hiába akarna belépni a közösségbe, hiába toleránsak a többiek, és nem is bántják, de még sincs köztük, nem része a közösségnek. Azért nem, mert a magyar egy ilyen gettós társadalom, nincsenek meg a kulturális párbeszéd, befogadás és érdeklődés mintái. A kamasz gyerek nem fogja a tolerancia jegyében feláldozni magát és beszélgetni, ha egyszer tényleg nincs közös témájuk, másokkal viszont van. Az a tapasztalatom, hogy ilyenkor elkerülhetetlen az elmagányosodás, és ez a kisebbségben lévőnek sem jó. Próbálkoztunk cigány családokkal is, valahogy nem sült el jól a dolog, nem tudtak lépést tartani a közösséggel, az iskolával. Nem tudom, mit tehetnénk. Örülnék, ha minket fenyegetne ez az esélyteremtő világ, de ahhoz az kellene, hogy a magyar állam legalább megközelítőleg olyasmi feltételeket teremtsen a gyerekeknek, mint mi. A finn iskolarendszerrel szoktak példálózni, csakhogy ott nem az oktatás ilyen, hanem a társadalom, amelynek az igénye szervesen jelenik meg az oktatásban. Sem a magyar társadalom, sem a magyar oktatás nem ebbe az irányba megy. Hanem az ellenkezőbe: egyre nagyobb a szakadék a különböző rétegek, a vidéki kistelepülések iskolái és a fővárosi elit- vagy magániskolák között. Soha nem gondoltam, hogy ilyen rossz lesz a helyzet, ennyire elengedik az oktatás ügyét.”