Erő és befolyás a politikában

Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

Az alábbi cikkben korunk egyik kedvenc témájáról lesz szó: a magyar ellenzékről. De máris leszögezném: nem a szokott megközelítésben. Szokottnak nevezem azt a megközelítést, amely a/ az ellenzéki összefogás témáját latolgatja; b/ leszúrja az ellenzéki pártokat, hogy nem sikerül összefogniuk. Természetesen egy olyan ellenzéki palettán, mint amilyen a magyar – amelyben sok-sok ellenzéki párt van –, fontos az összefogás, máskülönben nem lesz meg a szükséges erőkoncentráció a hatalom megragadására. Ám az első dolog, amit észre kellene venniük az ellenzéki pártoknak, hogy az összefogás fontos, de korántsem a legfontosabb kérdés. De tovább is mehetünk. Nagymértékű összefüggés van az ellenzék mai alulteljesítése és a között, hogy e legfontosabb kérdésekhez hosszú évek óta nem jutnak el.

Kéretlenül bár, de segíthetünk ezen. Méghozzá egy tanmesével a két, címben is megjelenő fogalomról: erőről és befolyásról. A tanmese egyik főszereplője – a mai ellenzék mellett – egy korabeli, 1988-ig még nem is pártpolitikai aktor, a demokratikus ellenzék. Ha a politikában van értelme az összehasonlításnak és példák keresésének, akkor ennek a mozgalomnak a története – bármennyire is távolinak tetszhet – példát jelenthet a mai ellenzék számára.

Az erő mint ideológia

A magyar demokratikus ellenzék – mint az köztudott – az 1970-80-as éveinek reprezentatív mozgalma volt. Kiinduló állításom az, hogy felfutását döntően két tényezőnek köszönhette:

Ezt a két fogalmat szeretném körüljárni, s ez által bizonyítani, hogy a későbbi SZDSZ azért kerülhetett meghatározó szerepbe a rendszerváltás idején, sőt a továbbiakban is egy darabig, mert másokénál nagyobb erővel és befolyással rendelkezett. Társítanék mindkét fogalomhoz két konkrétabbat, s így már érthetőbb lesz. Az erőhöz az ideológiai mondanivalót; a befolyáshoz a szervezetalkotó képességet tenném.

Ami a demokratikus ellenzék (majd az SZDSZ) ideológiai erejét illeti, megállapíthatjuk, hogy az 1980-as években létező politikai és társadalmi csoportosulásokhoz képest jelentősebb volt. Evidens, hogy nagyobb volt ez az erő, mint például az MSZMP-é, amely a '80-as évek második felében önálló ideológiaalkotásra már nem képes. Az itt-ott felbukkanó alternatív csoportok úgyszintén nem. A demokratikus ellenzék nagyfokú előnyét az biztosítja, hogy kompakt ideológiai elképzelésekkel rendelkezik, és nem is akármiről: a rendszerváltásról. Ráadásul a számára erőt biztosító ideológia mögött nem kisebb tekintély, mint Bibó István áll. Ma már talán kevesen emlékeznek rá, de az ellenzék két meghatározó ideológusa, Kis János és Bence György volt az, aki az 1979-es Bibó Emlékkönyvben feleleveníti Bibó határolt forradalom elméletét. A rendszerváltás előtti években pedig az ellenzéki ideológia középpontjában szintén ez a koncepció áll – miközben más pártoknak csak nagyon csökevényes elképzelései vannak a „honnan hová” kérdésére.

Ritkán beszélünk róla, hogy azok a csoportok válnak egyes forradalmak vagy változások vezetőivé, amelyeknek jelentősek az ideológiai erőforrásai. Természetszerűleg az ellenzék nem csak Bibóra tudott támaszkodni, de az emberi jogokra, vagy éppen a liberális jogállam nyugat-európai elméletére is. Azaz: mind a magyar múltból, mind az európai jelenből képes volt kiválasztani azok a teóriákat, amelyek beleillettek a (nevezzük így) korszellembe, és amelyeket nagyon sokféle ember elfogadhatott. Az ideológiák erejét pont az adja, hogy lehetőséget ad arra, hogy zászlaja alatt egymástól nagyon eltérő emberek egyesüljenek. A magyar demokratikus ellenzék, bár aprócska csoport volt, de ideológiai zászlaja alatt nagyon sokan találhattak otthonra.

A szervezetépítés mint befolyás

Nem kevésbé rendelkezett a demokratikus ellenzék szervezeti erőforrásokkal. Ami a késő Kádár-rendszerben nagyon hiányzott (a civil társadalom megszervezése), azt az ellenzék elkezdte pótolni. Mindenféle jogvédő és egyébfajta szervezeteket hozott létre, és a korszak igényeinek megfelelően valamiben elsővé tudott válni. Mai kifejezéssel úgy mondhatnánk, hogy nagy volt a hálózatosodási kapacitása. A csekély létszámú szervezetek egyébként is rá vannak utalva a hálózat-építésre, s ebben a demokratikus ellenzék nagyon hatékony volt. A szamizdat sajtó önmagában is egy hálózat. A rengeteg ellenzéki mikroszervezet szintén egy hálózat. Ezt természetesen most ne negatív fogalomként, hanem ténymegállapításként értsük. Miközben a késő 80-as évek magyar társadalma a hagyományos atomizáltságtól szenved, azonközben van egy társaság, amelynek van elképzelése arról, hogy szervezeti értelemben mire van szükség ahhoz, hogy ez megváltozzék.

Már az 1980-as évek elejétől „felzárkózik” tehát a formálódó ideológia mellé a szervezetépítés. Ennek fontos eleme persze magának a politikának az újrafelfedezése is. ne feledjünk, hogy a késő Kádár-korig a politika maga is pártállami monopólium. Amikor a Beszélő szerkesztői az 1981-es induló lapszámban azt írják: Magyarországon két törpe kisebbség (a hatalom és az ellenzék) hadakozik egymással, nem csak annyit tesznek, hogy önmagukat a hatalommal egyenrangúként határozzék meg, de közvetve azt is bejelentik, hogy versenytársak is, ha tetszik: szervezeti értelemben. Az ideológia mellett versenyképességüket szervezeti hálózatuk hordozza majd.

Akik a szamizdatokat olvasták nem csak tájékozódhattak az ország közügyeiről, de egy virtuális közösség tagjainak is érezhették magukat. Ennek a virtuális közösségnek a létszáma sokszorosan meghaladta az ellenzék létszámát. S ennek a befolyásnak az ismerete nélkül nem értenénk, hogyan tehetett szert az SZDSZ olyan befolyásra, amelynek révén, kis híján megnyerte az 1990-es első választást, de még 1994-ben is 18%-ot ért el. Erő és befolyás egyesült e két választási eredményben. A korszak meghatározó ellenzéke tisztában volt azzal, hogy a politikai versenyben a sikerhez (persze sok más mellett) e kettő létszükséglet.

Erő-és befolyás-hiány a mai ellenzékben

Második tételem pedig az, hogy éppen ez a két tényező tűnik el fokozatosan a baloldali és a liberális politikából.

Mit is jelent az ideológia eltűnése? Azt, hogy bár az MSZP 1994-ben visszatér a hatalomba, de sem 1994 és 1998 között, sem később nem sikerül olyan belső egységet teremtenie, amelynek segítségével akár csak meg tudná közelíteni azt az ideológiai erőt, amelyet a demokratikus ellenzék korábban képviselt. Az MSZP-n belül 1995-től van egy bokrosista (gazdaságot racionalizáló) ideológiai tábor és van egy „társadalom-centrikus” tábor. Amiképpen a demokratikus ellenzék a határolt forradalommal, az emberi jogokkal és a jogállammal nagyon sokféle embernek tudott üzenni a Kádár-rendszer végén, azonképpen nem tud üzenni a hatalomra kerülő MSZP-SZDSZ koalíció.

De miért nem? Azért, mert menetközben, a megváltozó klímában fokozatosan átértékelik az ideológiai erő fogalmát. Valahogyan elmozdulnak a felé, hogy nincs szükség kompakt ideológiákra. Talán azért következik be a változás, mert az erőt az erős vezető fogalmával hozzák összefüggésbe, s az erős vezetőtől – különösen az után, hogy a jobboldalon Orbán Viktor egyértelműen erős vezetővé válik – irtóznak. Így viszont

Attól félnek, hogy maguk is olyanná válnak, mint a Fidesz.

Nagymértékben elfeledkeznek a másik tényező, a befolyás „továbbfejlesztéséről” is. Fentebb a befolyás növelését a szervezetépítéssel hoztam összefüggésbe, és a bal-liberális oldal egyik végzetes tévedésévé válik, hogy nem veszi észre időben, hogy a jobboldalra átkerülő Fidesz éppen e tekintetben válik hatékonnyá a 90-es évek második felétől. A Fidesz ugyanis csak úgy lehetett az 1994-es parlament legkisebb pártjából 1998-ra vezető kormánypárt, ha elkezdi szervezetének (és ez által társadalmi befolyásának) növelését.

Mit tanulhatna az Orbán-kormány ellenzéke?

A történetnek van egy nagy tanulsága, s pedig a tanulóképesség. Jobboldali érzelmű olvasók talán berzenkednek, mégis azt kell mondanom: az 1980-as években egyértelműen a demokratikus ellenzék az, amely rájön, hogy a politikában fontos bizonyos dolgok „eredeti felhalmozása”. Mint például a politikai erőé és a politikai befolyásé. Ez a felismerés az SZDSZ-t a '90-es évtized végéig befolyásos politikai szereplővé teszi.

Amire azonban sem az SZDSZ, sem az MSZP nem jön rá, hogyan kellene ezt a politikai erőt és befolyást konvertálni. Túlságosan kötötte a bal-liberális oldalt a rendszerváltás időszakában kialakult demokrácia-felfogás. A Fidesz felemelkedése viszont épp azzal hozható összefüggésbe, hogy mind a demokratikus ellenzék mintájához, mind pedig az MSZP 1994-es visszatéréséhez volt egy tanulási viszonya: meg akarta érteni például, hogy négy évvel a rendszerváltás után hogyan és miért térhetett vissza a hatalomba az MSZP.

Ha igazam van, akkor kimondható, hogy a politikai siker két fontos elemét,

miközben a liberális és a baloldal lemondott arról, hogy vetélytársát a maga komplexitásában értelmezze. A „populista Fidesz – autokrata kormány” értelmezés ugyanis megkerüli a legfontosabb kérdést, nevezetesen azt, hogy a Fidesz sikere nagyon hasonló tényezőkön múlik, mint annak idején a demokratikus ellenzék sikere.

Mindebből az ellenzékre nézve az következik, hogy sikeres nem az összefogástól lesz majd egyszer, hanem két dologtól.

Attól, hogy lesz–e ideológiai erő benne (amely sok egymással is vitatkozó embert hív a táborába); és lesz-e elég társadalmi befolyása (ami ma azt jelenti, hogy visszanyeri-e valaha azt a társadalmi beágyazottságot, amellyel a rendszerváltás korai időszakában az MSZP rendelkezett). A siker további járulékos feltétele pedig az, hogy állítsa helyre a politikában a legfontosabbat: a tanulási láncot, azaz: bármennyire is nehezére esik akarjon tanulni az ellenfelétől.