A valóság hatalma vagy a hatalom valósága?

Pál Gyula közgazdász-informatikus, filozófus (Bécs-Csíkszereda) esszésorozatának második része

***

„Egy irreleváns adatokban fuldokló világban a tiszta beszéd hatalom” (Yuval Noah Harari: Huszonegy lecke a huszonegyedik századnak, 2018)

Első írásom felvezetésében arról írtam: minden bizonnyal meg vannak számlálva az európai történelmet és civilizációt megtagadó „hatvannyolcas elit” napjai, így nem mindegy, hogy a „kilencvenesek” milyen eszméket fogalmaznak meg, mert a majdnem garantálható politikai siker ellenére ezt nagyon is el lehet rontani mind nemzeti, mind európai szinten.

Teremtsük meg a hagyomány és a modernitás szintézisét!

Cikksorozatom első részében sorra vettem azokat az érveket, amelyek indokolják azt a feltételezést, hogy az EU megérett egy elitváltásra mind politikai, mind szellemi értelemben. Ellenérveket nem találtam. Amellett is érveltem, hogy

és nem restelltem az Orbán Viktor által az idei tusnádfürdői beszédben használt „kilencvenesek” címkét használni ennek a feltörekvő politikai mozgalomnak a kijelölésére. A „kilencvenesek” mozgalma legyen a liberalizmusból kiábrándult, de mind a nyugati kereszténység és felvilágosodás vívmányait elismerő, de azokat meghaladni kívánó európai politikai mozgalom; és legyen eszmeileg megkülönböztethető az anti-anti-realizmus eszmeileg szegényes (Jordan B. Peterson úgy tesz, mintha az elmúlt fél évszázad eszmetörténete nem létezne) vagy ezeket egyenesen megtagadó (lásd Trump konzervatizmusa) és pusztán az elitellenes felháborodást meglovagló erőktől.

A (poszt)hatvannyolcas „status quo” részéről Emmanuel Macron úgy gondolja magáról, hogy ő majd – Németországgal karöltve, de francia irányítással – gatyába rázza az EU-t (akár a renitens közép-európaiak kipaterolásának árán), de legalábbis eddig a siker legkisebb jelei sem mutatkoznak. Népszerűségé mélyponton, nemzetközileg pedig egyre elszigeteltebb álláspontot képvisel azzal, hogy mindent feltett a határok nélküli globális „nyílt társadalom” radikálisan antirealista (és végső soron kulturálisan önfelszámoló) eszméjére.

Mindezt figyelembe véve, és megkockáztatva, hogy igen, még lehet egy-két töltény a hatvannyolcasok fegyverében – a Monty Python fekete lovagját idéző Guy Verhofstadt például nem valószínű, hogy Renzi, Faymann, Schulz módjára feltett kézzel vonul ki majd a történelemből –; így ebben és a következő bejegyzésekben arra vállalkozok, hogy felvázolok egy új Európa megteremtéséhez szükséges, eszmei „tájképet”. Azért hívom tájképnek, mert már ismert eszmékhez képest fogom elhelyezni az eszmék térképén.

*

Úgy gondolom, összeállhat egy értelmes jövőkép, egy széles társadalmi rétegeket megszólítani képes és ezeket integráló vízió. Ez akkor lesz elégséges, ha egy széles európai legitimációval bíró erő, mint mondjuk a „kilencvenesek” mozgalma, ezt felvállalja, kibontja, intézményesíti és képviseli először nemzeti, majd regionális, végül európai szinten. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy egy ilyen jobb- és baloldalt, egyént és közösséget, anyagit és szellemit, lokálist és globálist, valamint digitálist és analógot összehozó eszme hiányában ez a legitimáció sosem születhet meg.

Ne legyenek illúzióink, hogy a jelenlegi hatvannyolcas elit nyitott lenne ilyen gondolatokra, ugyanakkor kétségtelen, hogy vannak észrevehető jelei annak, hogy a szellemi műhelyekben és az üzleti-kreatív világban már

(ezt egy következő írásban részletesebben is kifejtem).

De mivel a kihívó kilencvenesek a hatvannyolcas „status quo” politikai babérjaira törnek, és mivel sokan egzisztenciálisan függenek a világ egy bizonyos berendezkedésétől, nincs az az értelmezése a világnak, amit tőlünk elfognának, még akkor sem, ha a mi igazságunk nem zárja ki az ők igazságát, hanem esetleg integrálja azt. Például, ha kiderül, hogy nem a javak újraelosztása, hanem az értékláncok újra gondolása a jövő, ha a társadalmi igazságosságot tartjuk szem előtt, nem valószínű, hogy az „egyenlőség-szakértők” túlságosan érdekeltek lesznek ennek az előremozdításában.

A hatolom és az eszmék kapcsolatának kérdése nem magától értetődő tény, ezért úgy gondolom, hogy mielőtt új eszmei, tartalmi kérdésekre koncentrálnék, érdemes ezt kibontani, annál is inkább mivel szorosan kapcsolódik a „kulturkampfhoz”, amit hajlamosak vagyunk vagy teljesen figyelmen kívül hagyni (például a konzervatív-liberális gondolkodás számára a hatalom vagy az egyénnél vagy az államnál van, soha nem harmadik szereplőknél), vagy az antirealistákhoz hasonlóan (akiknek a hatalom kérdése az egyedüli lényegi kérdés) kizárólagos fontosságot tulajdonítani neki.

A hatalom a Korszellem minden rezdülését figyeli és kiszolgálja azt, hogy hatalomban maradhasson. Ha a Korszellem, amint az előző cikkemben érveltem, antirealista, amíg a történelmi bűntudat és az elérhető fogyasztási lehetőségek elveszik a figyelmet a jövő nagy kérdéseitől, addig a hatalom is az.

De amint a „valóság” betöri az ajtót, a Korszellem rögtön azok fele fordul, akiktől a változást várják. Trump, Brexit és a migráció-ellenes nyugat-európai erők ezt a politikai változást vetítik elő. Ők viszont nem minden esetben rendelkeznek azokkal az eszmékkel, amelyek segítségével a „status quótól” nem csak politikailag, hanem eszmeileg és történelmileg is el lehet szakadni.

A következmény, hogy egy eszmei versenyfutásnak vagyunk tanúi.

a politikai jövőjük biztosítása érdekében. Mindkettő esetében a politikai erők hátterében felsejlik egy ilyen szintézis körvonala. Ezek hiányosságaira reflektálva fel tudok vázolni egy harmadikat, ami reményeim szerint a mi javunkra, a „kilencvenesek” javára fogja ezt a történelmi-eszmei párbajt eldönteni.

*

A modern korszak előtt a hihető világmagyarázatot nyújtó eszme (közkeletű nevén, az Igazság) és a hatalom ugyanahhoz a transzcendens entitáshoz, Istenhez kapcsolódott. Ezért sosem volt kétséges sem a politikai hatalom legitimációja, sem annak a cselekedeteinek az indoklása. A jövőt egyedül Isten ismerte, ezért a jövőkép helyett elég volt hinni Istenben, és mivel annak a világnak minden mozzanata feltételezte Istent, nem volt opció lemondani róla.

De miután Descartes nyilvánvalóvá tette, hogy Isten nem Mindenható, hanem „csupán” az anyagi világ végső okozója, a tudomány szívós munkával felszámolta az isteni kinyilatkozás természeti (az „anyagról” szóló) tudással kapcsolatos pontjait.

Majd azáltal, hogy a „tudás-reflektor” minden erejét az anyagi világra és az anyagi korlátok felszámolására irányította, az ember fölött álló erkölcsi törvényt – és ezáltal ember fölött álló közösséget is – megszüntette. Úgy tűnik, hogy a „látható” anyag feletti kontroll (illúziója) csökkenti a „láthatatlan hatalom” létének valószínűségét.

Míg a mezőgazdaságban a termés mennyisége és minősége nagymértékben függött az ember fölött álló tényezőktől, az ipari társadalomban a termelést „ki lehet erőszakolni” munkával, erőforrásokkal és technológiával.

„A modern kor lényege (…) abban áll, hogy az ember megszabadul a középkor kötelékeitől, hogy önmaga lehessen önmaga számára” – írja Kádár Zoltán Heidegger és a nyersanyagbázissá degradált világ című dolgozatában. Ugyanakkor az az emberkép, amivel operál, egy absztrakt, fizikai testen, tájon, térbeli-időbeli közösségen és rendszerek fölött álló egyén. A modern humanizmus embere, a karteziánus „gondolkodom, tehát vagyok” embere, talán a ténylegesen is létező Homo Sapiens ellentéte.

Az eredményt G.K. Chesterton igy fogalmazta meg: „Amikor az emberek már nem hisznek Istenben, akkor nem semmiben hisznek, hanem bármiben” – ez a bármi pedig az, ami az élet során az általa használt kommunikációs csatornákon keresztül bejut a „tudatba” és amit képes érzelmileg és racionálisan feldolgozni. Következtetésképpen: a polgárok – szemben a liberális demokrácia alapító dogmájával – nem szuverének (nem racionálisan döntenek a rendelkezésre álló információk alapján), hanem a valóság és az öntudat között kapcsolatot teremtő, az aktuális technológiai feltételek által is befolyásolt külső narratívák és egzisztenciális anyagi és/vagy belső kötődések vagy ezek hiánya alapján.

A politika elméletileg a közös ügyeink és ezen belül a közös jövőnk megbeszélésének és biztosításának eszköze azáltal, hogy egy politikai közösségen belül, a politikai sajtó és szólásszabadság nemes intézményein keresztül szabadon megfogalmazzuk az elképzeléseinket a világról, és ezeket az elképzeléseket alávessük vitának és szabad politikai versenynek. A gyakorlatban azonban ez csak akkor működik, ha feltételezzük, hogy létezik egy mindenki által elfogadott közös alapnarratíva – Ki az a Mi (We, the people)? –, és valójában csak a Mit akarunk? és Miért? politikai kérdései, valamint a Hogyan érjük ezt el? tudományos és technológiai kérdései maradnak nyitott kérdések, amelyek a politikai versenyben dőlnek el.

De míg a politika alapértelmezés szerint lokális, tehát már feltételezi ezt a kötődést (kik vagyunk mi?) mind a helyhez (természethez, kultúrához), mind az állampolgárok között, addig ma már a nyugati világban a kommunikációs csatornák, amelyek tulajdonképpen egyre terebélyesedő gazdasági platformok, globálisak, ezért egyre nyilvánvalóbban válik el a helyi érdek attól, amit a globális csatornákon valóságkánt megkap a polgár.

Ezért mostanra elfogyott a helyi politikai közösségek alapnarratívája. Ezért a „Mit akarunk és Miért?” kérdése már valójában alapnarratíva-képző kérdés, és mint ilyen, veszélyezteti az ellenfél, ez esetben a „status quo” puszta létét is. Azt, amit a kétezres évek elején magyar sajátosságnak gondoltunk, nevezetesen hogy egy hatalmas árok alakult ki a két politikai oldal között, mára világjelenség lett. Ugyanakkor mára nyilvánvaló lett az is, hogy ez a szakadék sosem a klasszikus progresszív bal- és a konzervatív jobboldal, hanem

Így történt, hogy egy eszme igazságtartalma (annak a valószínűsége, hogy a valósággal való találkozása nem cáfolja meg) és az ezt célba juttató politikai hatalom egymástól majdhogynem független kérdések. Egy mégoly tökéletes és magától értetődő eszme sem képes nulla hatalmi támogatással célba jutni, ahogyan nincs az a sulykoló médiagépezet, amely ma már az „antirealizmust” (a politikai „status quo” polgárok személyes tapasztalataival szembemenő narratíváját) sikerre tudná vinni. Angela Merkel német kancellár hátraarca a migráció kérdésében beszédes: minden, amit azóta csinál, kétségbeesett próbálkozás arra, hogy mentse, ami még menthető a háborút lezáró és '68-cal bebetonozott hatalomból. Nem ragaszkodik eszmékhez, csak a hatalom maradjon meg valahogy.

Az európai néppártok esetében ez a „vezetői stratégia” érthető, hiszen ők nem egy eszme, hanem a „társadalmi közép” képviseletére szerződtek, kérdés azonban, hogy a szavazóik el fogják-e tűrni a jelenlegi néppárti vezetőktől az új eszmék képviseletét (ez esetben szó sem lehet majd Macronnal és a liberálisokkal való együttműködésről a populisták ellenében), vagy a belső ellenzéknek adják át majd a sétabotot. Török Gábor valami furcsa oknál fogva csak az előbbi lehetőséget látja, és azt teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy amíg a Fidesz az Európai Néppárt része, addig nyitva áll a lehetőség a Néppárt számára, hogy ne elszenvedője, hanem alakítója legyen a „realizmus” politikájának. Ha ebből a szemszögből szemléljük, akkor a Sargentini-jelentés körüli néppárti zavarodottság csak egy az új néppárti politika fele vezető állomások közül, ahol most még az Néppárton belüli ellenzéknek kellett lenyelni egy békát, hogy a Fidesz-szövetséges CSU-s Manfred Weber megszilárdítsa a bizottsági elnökjelölti pozícióját a Néppárt részéről.

Merkellel szemben Emmanuel Macron francia elnök tényleg hisz valamiben, de ezt a valamit nem nagyon tudja megfogalmazni, mivel a lejárt szavatosságú és a csak gyarmati múlt miatt rossz lelkiismerettel rendelkező országokat érintő érzelmi zsaroláson túl nincs olyan eszme, amibe bele tudna kapaszkodni. Emiatt aztán nincs a megtapasztalható valóságnak olyan szelete, aminek az értelmezése fölött ellenőrzést és ezáltal hatalmat tudna szerezni. Mert az értelmezés hatalom, tehát az Isten által hátrahagyott „hatalmi vákuum” egyben az „értelmezés fölötti hatalom akarása” is egyben.

*

De egy új eszme, a világnak egy új értelmezése nem fog csak magától bevonulni embermilliók tudatába, ezt kellően egyszerűsíteni és sulykolni kell mivel „…a hatalom nem egy intézmény, egy struktúra sem egy képesség, amivel rendelkezünk, hanem annak a neve, amit egy komplex stratégiai helyzetnek tulajdonítunk egy bizonyos társadalomban” – írja Foucault a Felügyelet és büntetés-ben . Vagy ahogy a neves amerikai-magyar konzervatív filozófus, Molnár Tamás írta, a modern államot megálmodó Thomas Hobbes levonta a politikai következtetéseket a nominalista William Ockhamből, aki szerint

A „migráns” és a „Soros-terv” azért voltak hatásos hívó szavak, mert sikeresen egyszerűsítettek egy komplex stratégiai helyzetet, amely helyzetben igen vagy nem választ lehetett adni.

Az emberek tudatában a „migráns” nem az életüket mentő milliókat jelentette, hanem a mai antirealista Európát és intézményeit, amely – történelmi előzmények észak-atlanti partnerség ide vagy oda – képtelen az önvédelemre. A „Soros-terv” pedig az ezt elősegítő és kiszolgáló globalizáció víziót, eszmét és intézményrendszert nevesítette, amely a lokalitás kiiktatása árán akarja a globális kríziseket felszámolni. A régen a jól bevált módszer szerint ez utóbbi ellen lehetett bedobni a jól bevált „nevet”, címkét, az antiszemitizmust (pl. Heidegger csak emiatt számít antiszemita gondolkodónak), csakhogy mivel Izrael ugyanezekkel a problémákkal küszködik, ez a „név” ma már ebben a kontextusban nem konvertálható hatalommá.

A demokráciák egyik nyűgje tehát az, hogy

Ebből az következik, hogy az értelmiség feladata nem a „nevek” médiacsatája miatti fanyalgás, hanem a „nevek” mögötti eszmei háttér igazságtartalmának a maximalizációja.

Ez a fő ok, amiért billentyűzetet ragadtam. Egyelőre csak annyit tudhatunk, hogy a „migráns” és a „Soros – terv” jó „nevek” voltak (sokak számára sikeresen értelmezték a bonyolult világ tapasztalatait, ezáltal hatalmat biztosítva a használóinak); de azt nem, hogy azok az eszmék, amelyeket „nevesítettek”, valóban a ma rendelkezésre álló tudásunkat a legjobban tükröző, vagy esetleg valamilyen módon már meghaladható elképzelések.

Egy tökéletes világban ezt a vizsgálatot elsősorban a tudomány eszközeivel lehet megtenni, hiszen itt található meg legjobb gyakorlat és az ellenőrzött tudás. Ma viszont egy „antirealista” világban élünk – amelyet, ha lehet ilyent mondani, tovább „valóságtalanít” a „szoftver”, amely egy híressé vált cikk szerint „megeszi a világot”, amikor az elméleti alapokat kell újra lefektetni.

Ebben az esetben a klasszikus értelemben vett filozófiának a világot, eszméket, korokat, erkölcsöt, tudást és minőségeket elméleti kontextusban szemlélő képességének használata megkerülhetetlen. De a tudomány által felhalmozott tudásra is ráfér egy kis újraértelmezés a huszadik század kőkemény antirealizmusa után – és persze azért azt se feledjük, hogy a tudomány (Max Planck után szabadon) „kihalásos” módon fejlődik.

De azért is javasolt a tudomány és az emberi tapasztalat újraegyeztetése, mert egyetlen társadalomtudományos tétel sem fogja meghaladni a népmesék által belénk sulykolt évezredes tanulságot, hogy a királykisasszony kezét és a fele királyságot nem adják ingyen! Három próbát kell kiállni, és már kilencvenkilenc próbálkozó feje a karóba került, a miénk lehet a századik.

*

Tudatában vagyok annak is, hogy a már ismertetett politikai körülmények miatt kivételes lehetőség adatott meg nekünk Európa közepén és mely lehetőséggel nem élni történelmi hiba lenne. Amikor Szalai Zoltán arról írt, hogy a politikai sikerek miatt világ kíváncsivá vált a magyar gondolatra, akkor minden bizonnyal nem arra gondolt, amit kritikusai, például az általam nagyra becsült konzervatív politikatudós, Balázs Zoltán kifogásoltak (természetesen a tudomány megállapításai definíció szerint általános érvényűek, de ez érvényes a filozófia minden ágára is), hanem pont erre a sajátos történelmi-filozófiai kontextusra, ami „vemhessé” teszi a Korszellemet az új történelmi tétel megfogalmazására, azaz a Hagyomány tézisére adott modern antitézis szintézisére.

Ugyanakkor mindenáron

Attól tartok, ez csak a világháborúk utáni (akkor a náci és kommunista ideológiák emberellenes volténak leleplezése miatt indokolt) ideológiai pótcselekvéseket hozza be a huszonegyedik századba, hogy aztán – ahogyan '68-ban ez megtörtént – egy egészen más köntösben, mondjuk transzhumanizmusba bújtatva térjen vissza az újramelegített és valójában géppárti, ember- és természetellenes marxizmus.

A „kulturkampfot”, bár megkerülhetetlen, azért nem szerencsés előtérbe helyezni, mert egyrészt érdemi, tartalmi kérdésektől téríti el a figyelmet, másrészt mert alábecsüli az antirealizmus tarthatatlanságát. Ma a kérdés nem „István” vagy „Koppány”, hanem egy harmadik, mindkettő igazságát elismerő, de még sehol nem létező modell.

Ugyanazt gondolom a kilencvenes gondolatról, mind az ötvenhatos szabadságról: az eszmei jövő beszél rajta keresztül a világgal. 1996. október 23-án, elsőéves bukaresti egyetemistaként vágott mellbe a Romania Libera címlapja (kivételesen a román eredeti érthetőbb, mint a magyar fordítás): „1956, cand numele libertatii a fost Szabadság.” – „1956, mikor a szabadság neve szabadság volt”.

Ha 1956-ban lehetett egyetemes történelmet írni Magyarországon, miért ne lehetne ma is?