Mit nem ért Trump a konzervativizmusból?

2018. július 10. 14:59

Roger Scruton
New York Times

A közösségi média teremtményeként Trump elveszítette érzékét arra, hogy az üzletei és tweetjei fölött van valahol egy civilizáció.

Roger Scruton brit filozófus írása a New York Times-ban

Szellemi életem meghatározó részét annak szenteltem, hogy definiáljam és védelmezzem a konzervativizmust, mint társadalmi filozófiát és politikai programot. Minden alkalommal, ha úgy gondoltam, hogy fején találtam a szöget, a szög oldalra fordul és a kalapácsütés az ujjaimat érte.

Mint sokan mások, konzervatívok és liberálisok egyaránt, én sem láttam előre Donald Trump politikai karrierjét, ahogy azt sem hittem, hogy egy ilyen ember el tudja foglalni az állam legmagasabb hivatalát egy olyan párt nevében, amely különösen a konzervatív szavazókat szólítja meg. Vajon ez csak egy rendellenes fejlődés, vagy van néhány mélyebb kapocs, ami összeköti az elnököt azzal a nagyszerű tradícióval, amelyről a legújabb könyvemben írok (Conservativism: An Invitation to the Great Tradition)?

Amikor valaki egy eszme történetét akarja bemutatni, akkor természetes, hogy annak legjobb kifejeződését keresi. A liberalizmus története sokat mond John Locke-ról és Jean Jacques Rousseau-ról, valamivel kevesebbet Hillary Clintonról. A konzervativizmus áttekintése során hosszasan időzik Edmund Burke-nél és Thomas Jeffersonnál és csak egy vagy két paragrafust szentel Margaret Thatchernek. 

Másrészről Thatcher asszony és némileg Clinton asszony is nevezetes a politikai filozófia nagy alakjainak felidézéséről és arról is, hogy tanúságot tettek arról, hogy »az eszméknek következményei vannak«, amint azt az amerikai konzervatív Richard Weaver megfogalmazta. 

Trump elnök esetében egy olyan politikussal találkozunk, aki

arra használja a közösségi médiát, hogy teljesen megkerülje az eszmék világát.

Ezzel anélkül szólítja meg híveinek érzéseit, hogy közben használná az érvelés szűrőjét, és csak marginális érdeklődést szentel annak, amit bárki értelemmel rendelkező mondhatna erről. 

Az amerikaiak tudatában vannak alkotmányos jogaiknak és szabadságaiknak. Ezeket a forrásokat nem az emberi természet biztosítja, és csak azért léteznek, mert az amerikaiak harcoltak érte. És nemzetként küzdöttek érte, a jövővel együtt néztek szembe.

A nemzeti identitás a bizalom eredete, amitől a politikai rend függ. Ez a bizalom nem létezik Szíriában vagy Líbiában. De létezik Amerikában, és az országnak nincs értékesebb tulajdona, mint a közös hűség, amelyet kifejeznek a következő szavak: „We, the people”, ami rezonál minden amerikaiban, attól függetlenül, hogy liberális vagy konzervatív mondja. Olyan emberekre vonatkozik ez, akik ezen a helyen laknak és ennek a jognak az uralma alatt élnek, és akik egy közös politikai örökség őrzői és haszonélvezői. Ennek a szempontnak a felfogása a konzervativizmus egyik első alapelve. 

Politikai örökségünk nem az emberiség tulajdona, hanem különösen a saját hazánké.

A liberalizmus az elvont emberi jogok filozófiája, de a konzervativizmus nem egy egyetemes dogmán alapul, hanem egy különös hagyományon. Legalább ezt a szempontot felfogta az elnök. Továbbá azt is megértette, hogy az Egyesült Államok jogrendje olyan szokásokban gyökerezik, amelyek védelmére az Alkotmány hivatott. Trump ebben is megmutatta, hogy egy szélesebb konzervatív tradícióhoz tartozik, mert olyan Legfelsőbb Bíróságot szeretne, amely alkalmazza az Alkotmányt, nem pedig olyat, amely folyamatosan felülírja azt, függetlenül a megválasztott törvényhozóktól.

De ahogy arra Edmund Burke rámutatott a modern konzervativizmus egyik alapvető dokumentumában, a Töprengések a francia forradalomról című kötetében, nekünk „reformálnunk kell, azért, hogy meg tudjunk őrizni”. Intézmények, tradíciók és állampolgári kötelezettségek az adaptálás útján élnek túl, nem mindig abban a változatlan formában, amiben egy politikus talán örökül kapta azokat. A konzervatív gondolkodók általában megértették ezt. És az alkalmazkodás alapelve nem csak a jogra, hanem a gazdaságra is vonatkozik, amitől minden ember függ. 

A konzervativizmus másik alapvető dokumentumában, A nemzetek gazdagságában Adam Smith amellett érvel, hogy a kereskedelmi korlátok és protekciók, amelyekkel haldokló ágazatokat védenek, hosszú távon nem szolgálják az emberek érdekeit. Épp ellenkezőleg, ezek egy elcsontosodott gazdasághoz vezetnek, amely szálka a verseny szemében. Úgy tűnik, Trump elnök nem értette meg ezt a szempontot.

Protekcionista politikája a háború utáni európai szocialista kormányok politikájára hasonlít,

amely elszigetelte a diszfunkcionális ágazatokat a versenytől, és semmi máshoz nem vezetett, mint stagnáláshoz; és egyfajta kulturális pesszimizmust hozott, ami teljesen szembemegy az amerikai karakterrel. 

A konzervatív gondolkodók általában dicsérték a szabad piacot, de nem gondolják, hogy csak piaci értékek léteznek. Az elsődleges témaköreikben a piacok nem játszanak nagy szerepet – vagy egyáltalán nem játszanak szerepet. Oktatás, kultúra, vallás, házasság és család. A társadalmi erőfeszítések ilyen területei nem az adás-vétel viszonyrendszerében emelkednek fel, hanem az olyan dolgok feletti gondoskodás által, amelyeket nem lehet adni-venni: olyan dolgokról van szó, mint a szeretet, a hűség, a művészet és tudás, amelyek nem eszközök egy végcélhoz, hanem önmagukban végcélok. 

Ezekről a dolgokról elmondható, hogy Trump úr legjobb esetben is csak torzított víziójukkal rendelkezik.

Trump egy kulturális hanyatlás terméke,

ami gyorsan kiszolgáltatta művészeti és filozófiai örökségünket a feledésnek.

De talán Trump úr bizonyítványában azért kételkedünk leginkább, mert a közösségi média teremtményeként elvesztette érzékét arra, hogy felismerje, az üzletei és tweetjei felett áll valahol egy civilizáció is, az elfogulatlan ítélet pózában.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/132274