Búcsú az illúzióktól

Miért kellene megbocsátania Ginsbergnek és kinek?

Ginsberg ebben az esetben nem egyetlen személyt jelöl, persze rendkívül jelentős költő volt, egy nemzedéknek, a beatgenerációnak az emblematikus figurája meg a közös ars poeticájuknak, az Üvöltésnek a szerzője – de ez a bocsánatkérés valójában ifjúkori önmagunkhoz szól, beleértve engem is. Mi nem is tartoztunk a Ginsberg-generációhoz, az egy korábbi nemzedék volt, az ötvenes években született az Üvöltés is, én pedig a hatvanas évek végén, '68-ban olvastam, akkor voltam 17 éves, és akkoriban jelent meg ezen a címen egy beatköltészeti antológia Magyarországon. Minket ennek a nemzedéknek a szabadságvágya és konvencióromboló indulata érintett meg. Azért fogalmazok így, mert a költészeteszményem sosem volt az, amit az Üvöltés képviselt, de a benne kifejeződő lázadás szelleme megfogott. Mi 1968-ban kaptunk egy óriási lendületet, azáltal, hogy akkor volt a prágai tavasz, a párizsi diáklázadások, azelőtt néhány évvel indult a Beatles is, és akkor tetőzött maga az egész beatmozgalom, ennek a hatása eljutott hozzánk, még egy nagyon zárt diktatúra körülményei között is. Elhittük, hogy le lehet bontani egy rossz rendet és fel lehet építeni helyette egy másikat, egy jobbat. Ez néhány év alatt illúziónak bizonyult, természetesen – viszont 1989-ben tényleg megkaptuk ezt az esélyt, és azt gondolom, hogy éltünk is vele, én magam is. Viszont utólag mégiscsak azt látom, hogy ez a generáció is beilleszkedett, ennek a generációnak a tagjai is politikusokká váltak, a szó minden értelmében, és ezt próbáltam én ebben a versben és ebben a könyvben felülvizsgálni.

De mi ezzel a baj? '68 is „politikus” mozgalom volt, a szó tágabb értelmében…

Persze, hiszen meg akart változtatni egy társadalmi berendezkedést, más erkölcsi értékeket akart előtérbe helyezni. Ennek a lázadásnak nyilván nem egyfajta politikai programja jutott el hozzánk, hiszen egy egészen más világban éltünk, hanem ez a nyers, darabos szándék, hogy le kell bontani azt, ami körülöttünk van. Ma azonban azt látom, hogy míg 1989-ben mi valami romantikus – és valószínűleg naiv – indulattal vágtunk bele a politizálásba és egy másfajta rendszer, egy demokrácia felépítésébe, mára ez megváltozott, ma a politika mesterség. Ráadásul a demokrácia is meglehetősen ingataggá vált itt, Európának ebben a részében mindenütt. Egyre erősebb az autoritárius berendezkedés iránti vágy – ezt még a fiataloknál is látom, köztük is erősebb lett egyfajta rendpárti szellemiség. És ezért valamilyen kritikát meg kell fogalmaznunk önmagunkkal szemben, még akkor is, ha egyébként nem gondolom, hogy amit tettünk, az rossz lett volna. De nem fejeztük be rendesen ezt az építkezést.

Nem lehetséges, hogy ez a fiatalok körében is tapasztalható, megnövekedett „rendpárti” igény valamiféle reakció arra, hogy illúziónak bizonyult az a fajta gondolkodás-, élet- és szemléletmód, amely '68-ban jutott kifejeződésre?

Nem tudom. '68-at mi kamaszként éltük meg, én, mint mondtam, 17 éves voltam, ez nyilván másként érintett bennünket, mint az utánunk jövő generációkat, amelyek már csak történelemként szemlélik. Őket azonban megérinthette az, ami 1989-ben történt, és nem hiszem, hogy megállná a helyét az analógia, miszerint ők ugyanúgy vesztették el az illúzióikat, mint a mi nemzedékünk 1968 után, amikor még itt, Romániában is úgy tűnt egy egészen rövid pillanatig, hogy megváltozhat minden.

Szerintem 1989-ben olyan magasra állítottuk a mércét, hogy valószínűleg mi magunk sem tudtunk megugrani, és egyfajta kiábrándulásnak ez is lehet az oka.

(...)

Meg az is, hogy aki harminc éves kora alatt nem liberális, annak nincs szíve, aki harminc fölött nem konzervatív, annak nincs esze.

Igen, ennek mindenféle variációi vannak, de a lényege az, hogy az ifjúkornak a velejárója a lázadás, az idősebb kornak pedig a megfontolt, mérsékelt életvitel. Amit a könyvben, de különösen a címadó versben megírtam, az persze vonatkozik a költészetre is, de még inkább az életvitelre, politikára, politikusi attitűdre – én ezt tapasztaltam meg mint illúziót, majd illúzióvesztést. Nem gondolom azt, hogy én magam és azok a kollégáim, akik értelmiségiből hirtelen politikusokká váltunk, képmutatók lettünk volna, mert felvettük az öltönyt és a nyakkendőt – amit én azelőtt egyébként utáltam, egy évben legfennebb egyszer-kétszer viseltem –, meg hogy megtanultunk diplomatikusan viselkedni, tárgyalni, megtanultuk, hogy mi a protokoll – ezek mind munkaeszközök, nem több és nem kevesebb. Az a kérdés, hogy sikerült-e ezekkel az eszközökkel egy másfajta berendezkedést kialakítani. Nekem ma is elégtételem az, amit a politikában meg tudtam valósítani, de ugyanakkor elégedetlenség is van bennem azzal kapcsolatban, ami történt.

Mert amikor illúzióról és értelmiségi naivságról beszélek, arra gondolok, hogy mi azt a rendszert, amelyben 1989-ig éltünk (és mást nem is ismertünk), úgy szemléltük, mint valami balesetet, devianciát, ami nem követi semmiféle törvényszerűségét az emberi társadalom fejlődésének. Egyszerűen csak ráerőltettek egy eszmét államokra, országokra, nemzetekre. Aztán '89 után lassan-lassan rá kellett jönnöm, hogy kezd ismétlődni a történelem. Természetesnek kezdjük elfogadni, vagy ha nem is fogadjuk el, de tény az, hogy a titkosszolgálatok beleszólnak az életünkbe – nekünk a legnagyobb szörnyűség az életünkben a kommunista titkosrendőrség, a Szekuritáté léte és jelenléte volt –, hogy előjönnek ismét a régi intézmények, a régi veszélyek.

Ez számomra óriási kiábrándulást jelent, főleg, amikor azt látom, hogy a fiatalok közül is nagyon sokan ezt magától értetődőnek tartják, még ha nem is magát a titkosszolgálat mindenütt jelenvalóságát, hanem mindazon folyamatokat, amelyek ebből következnek.