A kánon újragondolásáról

Az igazi kérdés az, valóban van-e bennünk ahhoz erő, hogy az elmúlt évtizedek dogmává merevedett szabály- és ízlésrendszerét levetkőzzük magukról és ennek értelmében cselekedjünk; vagy az iránymutatáson és a szükséges vitán túl csak annyira vagyunk képesek, hogy legalább a normalitás értékítéletét kimondjuk, de valójában ugyanolyan domesztikáltak maradunk, mint korábban?

Mert a probléma velejét felderítették. Azt az ájult, magából kifordult tiszteletet, amit a posztmodern művek kapnak meg bizonyos közönségtől azért, mert kitekerik a magyar nyelv alapvető szabályait, el kell utasítani. Úgyszintén az ezen művekkel szemben tanúsított áhítatot, amit javarészt az motivál, hogy érthetetlenségben és befogadhatatlanságban már odáig jutatták alkotóik a szövegeket, amikor az erre fogékony felvevőközeg már értéknek tartja.

Az abnormális ízlésficamhoz, a tárgyiasított lírához és a mondattalan mondatokhoz nekünk semmi közünk. Minél többen mondjuk ki és minél hamarabb, annál közelebb juthatunk a megoldáshoz.

Annak, hogy ez a korszellem elterjedhetett az országban – és komolyabb kitekintést most nem is tennék, csak az elmúlt évtizedekre koncentrálva –, alapvetően két oka van.

Az első ok az egyszerűbb. A kispolgári ízléssel megvert entellektüelek szent meggyőződéssel hiszik, hogy ami unalmas és érthetetlen, az jelent is valamit.

Léteznek ama bizonyos nagy bölények, akik érinthetetlenek, és bármi is került ki kezeik közül, szent meggyőződéssel forgatták az arra méltóak.

A miértet mint kérdést, nem is igazán tette fel senki. Pedig ha valamit, hát ezt érdemes lett volna megszakérteni. Azért érték, mert adott korszak korifeusai sajátos ízlésficamunkban jónak találták? Esetleg nyolc darab ösztöndíj-osztogató német értelmiségi élvezettel forgatta? Ki tudja? A csápolók tömegének elég volt annyi, hogy azok, akiknek a véleményére adnak, elfogadják, mi több, propagálják ezeket a műveket. És a lájkolások összeadásából életművek születtek.

A második ok ennél összetettebb, ám nem meglepő módon a kádárizmus hozadéka. Aczél és köre ugyanis a ’70-es és ’80-as években lehetővé tették az írástudóknak, hogy ne a korabeli és annak előtti szovjet irodalom legyen az, amit tisztelniük és követniük szükséges, hanem lehetőségük volt a Nyugatot és annak köreit példaként venni.

Természetesen nem azt állítom, hogy a Nyugat mai nimbusza ennek köszönhető, de a szocializmus romboló munkája gyakorlatilag az egyetlen oka, amiért ma úgy tekintünk a 20. század elejére, illetve a két világháború közötti korszakra, hogy a kultúra letéteményese kizárólag a Nyugat volt. Teljesen elfeledkeztünk – elfeledtették velünk – az ezzel párhuzamosan létező és legalább ennyire fontos kulturális jelenségeket.

Ez a réteg volt az, amely saját magából kitermelte azt a felhozatalt, amire manapság is illik felnézni. Akik eljátszhatták saját magukkal és az őket tisztelőkkel, hogy ezek az évtizedek nem a pangó kilátástalanság és hiány, nem a szürke szocializmus időszaka volt, ahol mindent befed a kilátástalanság, hanem egy forrongó kulturális közeg. Aztán beleragadtak a szerepbe.

És cseppet sem meglepő, hogy

és amennyire csak lehetett, igyekeztek magukat kihúzni a falanszterből, függetleníteni saját nimbuszukat a posványtól, nehogy rájuk is fröccsenjen a sár, mert a nyoma bizonyosan megmarad – jó példa erre Kertész Imre élete és munkássága.

Nem feledkezhetünk el arról sem, hogy ez a réteg volt az is, amelyik a lehető leginkább erősítette és életben tartotta a „bűnös nép” és az „utolsó csatlósok” mítoszait. Nekik ez annyiban állt érdekükben, hogy egy korlátozások nélkül használható pórázt adott a kezükbe. Aki bármiben is felszólalt a hivatalos kánonjuk ellen, azokat a legdurvább érzelmi szuggesztiókkal bombázták.

Amennyiben az aktuálpolitikai részét nézzük, ettől sikerült megszabadulnunk. Annyi idő után végre minden értelmes ember elhitte, hogy semmi sem történik attól, ha páran kígyót-békát kiabálnak rá, amennyiben nem ért egyet a felkentekkel, mert korábban lehet, hogy ezzel egzisztenciális kanosszajárás kezdődött, de mára csak legyinteni érdemes rá. Még inkább kiröhögni.

Akkor sem történik tragédia, ha végre kimondjuk, hogy ami a baloldalon érték, az valószínűleg a jobboldalon igen keveset ér. Csak a modern kori univerzalitás műszavai és műelvei kutyulták annyira össze a dolgokat, hogy mindent egy bizonyos skálán legyen muszáj értékelni, miközben ez igen hosszú ideig egyáltalán nem így volt.

és jellemzően mindig a „jobboldali” jellemzővel bíró értékek maradtak fent, még ha ezt akkoriban nem mondták ki, mivel a jobboldaliság fogalma még nem létezett. Ettől még a normalitás, a mellette való kiállás és a megőrzés fontossága mindig az abszolút értelemben vett jobboldalisággal volt összhangba hozható, és ami ettől eltért, távolodott vagy abnormalitást óhajtott, az érkezett az abszolút baloldaliság felől.

Arról nem mi tehetünk, hogy a mögöttünk hagyott évtizedekben különösen felgyorsult a romboló folyamat, és nemhogy a politikai közép, de a nyugat-európai, mainstream jobboldal is teljes nyugalommal nevezhető baloldalnak. Mindent bekebeleztek, mindenre rátették a kezüket. Szívós küzdelem van addig hátra, amíg a nagyobb hídfőállások visszaszerezhetőek.

Ehhez azonban arra van szükségünk, hogy mi is félretegyük azokat az érzelmi skrupulusokat, amelyekkel a baloldali panteon megalkotása során sem törődtek. Ha magunk és mások felé is nyilvánvalóvá tesszük, hogy azok a sarokpontok, amelyek számukra non plus ultrák a művészetben, számunkra nem feltétlenül azok. Erről szívesen nyitunk vitát, de annak az időszaknak vége, amikor a mucsaizás belengetése vigyázzba állított minket. A folyamatos megengedésnek, ami abból a félelemből eredt, hogy amennyiben nem így teszünk, a végén majd azt vágják a fejünkhöz, műveletlen senkik vagyunk, akik nem érnek fel a magaskultúrához. Ezek nem érvek, hanem egy pánikrohamos kisebbség vagdalkozásai.

Fel kell ismernünk: az nem működik, hogy míg egy politikai jelenséget, egy folytatólagosan elkövetett rombolási folyamatot kárhoztatunk, közben azokat az embereket, akik ennek a hullámnak a tetején érkeznek, olyan elbírálásban részesítjük, mint a saját ikonjainkat.

Amíg helyesen idomított háziállatként fogadta egy konzervatív a progresszió leereszkedő vállveregetéseit, addig természetesen a baloldalnak nem volt gondja. Ne játsszuk tovább ezt a szerepet, inkább

Hogyan rántottak a porba mindent, ami nem illett a soraikba, hogyan vonták kétségbe a jelentőségét bárminek, ami nem olyan volt, mint ami nekik megfelelő.

Van saját panteonunk, kezdjünk el élni vele! Az eszmecserénk ne egy triumfálás legyen a baloldal romjai felett. Elhiszem, ennyi idő elteltével is el nem múló élvezet odaszúrni, hogy végül nem ti tetteket minket a szemetesbe, de álljunk neki a kodifikációs folyamatnak is. Végezzük el a lényegi munkát és kezdjük el az eddigieknél is sokkal jobban támogatni a saját törekvéseinket. A feltételek adottak hozzáAz emberek jelentős része kíváncsi arra a kultúrára, ami nem egy atyáskodó kioktatással vagy leereszkedéssel kezdődik, amint az a baloldal bevett gyakorlata volt.

Hosszadalmas lesz a munka, de két pillér vezet el hozzá: a baloldal tabusításainak felmondása és a saját értékeink szenvedélyes támogatása.