Kommunizmus és cionizmus

„Izrael és a zsidó diaszpóra kapcsolata 1989 ̶ 1990 után a »reálpolitika« szellemében alakult. Előbbi már nincs annyira ráutalva az utóbbira, mint még fél évszázada, amikor a hatnapos (1967) és a jom kippuri (1973) háborúk idején áramlott a segítség az európai és amerikai zsidóktól. De az európai, benne a magyar zsidóság is, amelynek nem kell szembenéznie államilag szervezett antiszemita politikával, másként tekint ősei újjászületett országára, mint az ötvenes vagy a hatvanas években. Érzelmileg továbbra is egyedülállóan fontos a számára, de inkább csak „szimbolikus menedékként” tekint rá, amit gyakran meglátogat. (Ha Európából, mindenekelőtt Franciaországból évente néhány ezren alijáznak is, élve az izraeli alkotmányban rögzített joggal, amely állampolgársághoz juttatja őket, annak oka az iszlám vallású francia kisebbség részéről megnyilvánuló intolerancia, illetve fenyegetés.)

Magyarország, amelynek miniszterelnöke 1988 ̶ 1989-ben aktívan részt vett a gyengülő kommunista pártállam felszámolásában, a Visegrádi Négyek természetes szövetségeseként és komoly gazdasági partnereként tekint Izraelre. Ezt tükrözte Netanjahu budapesti és Orbán Viktor jeruzsálemi látogatása is. Izrael nem foglal állást a Mazsihisz és a kormány körül kialakult és irracionálisan elmérgesedett konfliktusban, amely a magyar holokauszt régen esedékes feldolgozása, illetve az emlékezetpolitika terén zajlik. Tekintettel arra, hogy ez utóbbi forrásait a magyar állam biztosítja (ahogy a Mazsihisz költségvetésének fedezetét is), nyilvánvaló, hogy az alapvető történészi normákat elfogadva a kormánynak kell eldöntenie, milyen szerepet ad a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontnak, illetve a Józsefvárosi pályaudvaron felépült, de még be nem rendezett Sorsok Házának.”