Memento mori – emlékezünk-e még a halálra?
Egy olyan világban élünk, ahol a gyerekek, de sokszor a fiatalok sem találkoznak időben az elmúlással, a halállal.
Kifejezetten sértőnek találom a halálnak ezt az eufemizálását. Mintha elvennének valamit a halottól általa.
„Nem elment, hanem meghalt. Menni csak az élők tudnak.
Tudom, apróság, de őszintén felháborít, sőt, kifejezetten sértőnek találom a halálnak ezt az eufemizálását. Mintha elvennének valamit a halottól általa. Kisgyerekeknek még érteném, ha így puhítják fel a dolgot, de felnőttek legyünk már annyira tisztességesek, hogy vesszük a bátorságot és kimondjuk azt, ami valójában a halottnak volt sokkal nehezebb.
Meghalt. Nem távozott közülünk. Nem ment el. Nem búcsúzott. Végképp nem távozott az örök vadászmezőkre, és nem tért meg a teremtőjéhez, hacsak nem temették rögvest az anyja mellé. Meghalt, és ami fájdalom ezzel jár, azzal meg kell tudnunk birkózni. (...)
Engem igazából az zavar, hogy aki eufemizál, az mindig saját maga felől beszéli el a dolgot. Igen, az is, aki azt mondja: itthagyott bennünket - de ez utóbbi legalább egy őszinte, felvállalt beszélői pozíció. Aki finomkodik, az a saját halandóságával való szembesülést odázza el, ami önzés. Egy szeretett embernek, nagyra tartott művésznek vagy másnak a halála sem kellene azokról szóljon, akik most hozzászólnak. A hideg kiráz azoktól a halálhírekkor megosztott személyes sztoriktól is, amelyekben a megszólalók a saját érintettségüket fitogtatják. Valaki más halála nem a te történeted, takarodj onnan! (Lásd még: Hogyan nem találkoztam Kodály Zoltánnal.)
A halál mindig figyelmeztet a saját halálunkra, és ezt meg kell dolgozni. Azzal, hogy ezt elfinomkodjuk vagy szappanhab-memoárba öntjük, a tiszteletet is eltagadjuk és a valódi feladatunkat is elmulasztjuk.
Na, ezek persze az én érzéseim, nem egy lexikon-szócikk.”