John McCain: egy héja sírba száll

„Meghalt John McCain, az amerikai konzervatív politika óriása” – ezzel a címmel írt nekrológot Urfi Péter, a 444 újságírója az agydaganatban elhunyt arizonai szenátorról. A Népszava szerzője, Horváth Gábor még messzebb ment: megemlékező publicisztikájában arról értekezett, „John McCaint élete utolsó éveiben a Szenátus lelkiismeretének hívták, de ennél sokkal több volt: példa a világ minden katonája és politikusa számára”. Meglehet, valóban az áhítatos megemlékezések ideje ez, elvégre alig néhány napja halt meg a betegségét tisztesen viselő volt elnökjelölt, mégsem mehetünk el szó nélkül azon igyekezet mellett, amivel

Coming out: nem kedvelem a neokonokat. Nagyon nem.

McCain ikonikus alakja volt a nyolcvanas évektől eluralkodó neokonzervatív veszedelemnek, ami jócskán borzalmasabb hellyé tette a világot. Megtestesítette mindazt, amit a régifajta, Reagan- meg Bush-féle Republikánus Pártban gyűlölni lehetett: a nagyvállalati érdekek elvtelen kiszolgálását, ehhez szorosan kapcsolódóan pedig a szabadkereskedelmi fanatizmust, a világcsendőrködést, a háborús gépezet folyamatos táplálását és – nem utolsósorban – a bevándorlás erőltetését, még a sajátos amerikai identitás feláldozása árán is. Igaz, ez a garnitúra fejezte be a hidegháborút, békés eszközökkel legyőzve a kommunizmust. Ezért még hálásak is lehetünk. De bárcsak ezzel le is zárták volna a külpolitikai hiperaktivizmusukat.

A háború szerelmese 

A most rögtön márványba faragott államférfiúsággal felruházott McCain „kibaszott hülyének” és „seggfejnek” nevezte különböző republikánus szenátortársait, egy háborúellenes tüntetőt pedig „élettelen söpredéknek” minősített. Ne hagyjuk ki azt a kedélyes, könyvben is megjelent sztorit sem, miszerint azt 1992-es szenátusi kampánya idején így vágott vissza a kopaszodásával viccelődő feleségének: „Legalább nem úgy kenem fel a sminket, mint egy lotyó, te picsa”.

De

Sokkal súlyosabb eseteket is felidézhetünk McCainnel kapcsolatban: így például azt, amikor egy 2008-as kampányrendezvény során egy régi dal dallamára a „Bombázzuk le Iránt” sort dúdolgatta. Egy lakossági fórumon pedig arról beszélt, az is lehet, hogy az Egyesült Államok száz évig Irakban marad, amivel neki nem lenne semmi baja, amíg „nem ölnek vagy sebesítenek meg nagy számban amerikaiakat”.

McCain azzal került először igazán reflektorfénybe, amikor frissen megválasztott szenátorként – ellenszegülve a háborús pszichózis uralta pártjával – bírálta Reagan elnöknek azt a döntését, hogy amerikai csapatokat küld Libanonba. A később egyre inkább neokon nézeteket képviselő McCain 1999-ben ezzel szemben már azzal tűnt ki, hogy az akkoriban inkább háborúellenes republikánusok közül szinte egyedüliként a lehető legagresszívabb fellépést követelte Szlobodan Milosevics rendszerével szemben, a koszovói katonai intervenció mellett érvelve.

Mi magyarázza az éles szemléletváltást? Nem elhanyagolható szempont, hogy a hatalomra ácsingozó McCain igencsak vágyott az outsider-nek kijáró médianyilvánosságra, amit ügyes helyezkedésével meg is szerzett magának. Ugyanakkor az is tény: McCain ezután konzekvensen a háborús héják táborát erősítette, kezdetben keblére ölelte az iraki katasztrófát, és ha rajta múlik, nem ússzuk meg az iráni háborút, de minden bizonnyal az Oroszország elleni katonai fellépést sem.

A paleokonzervatív háborúellenes aktivista, Justin Raimondo úgy véli, McCain kezdetben azt az Andrew Jacksontól eredeztethető doktrínát képviselte, miszerint „ne törődj a többi országgal, ha nem zavarnak téged; ha viszont megtámadnak, bármit megtehetsz”.

A jacksoni hagyományból csupán a végletes keménységet őrizte meg, a külfölddel szembeni közömbös attitűd elvét viszont elvetette.

„Ahol csak felmerült egy háború lehetősége, amelyben Amerika részt vehet, McCain a média kíséretében megjelent, és az amerikai csapatok behívására szólított fel. Grúziától Ukrajnán át Timbuktuig zsörtölődve járta be a világot, követelte, hogy az USA jelen legyen az összes kontinensen és az összes vitában” – írja Raimondo. Egy másik cikkében McCain egyik 2008-as beszédéből idéz, ami jól érzékelteti az arizonai szenátor radikális háborúpártiságát: „Kemény háborúban állunk, nem egy hamar fog véget érni. Lesznek más háborúk is. Sajnálom, hogy ezt kell nektek mondanom, lesznek más háborúk is. Sohasem adjuk fel, de lesznek más háborúk.”

Neokon uralom

McCain halála ugyanakkor nem csak egy harsány politikai pályafutás végét hozza el: annak a neokonzervatív eszmeiségnek a végét szimbolizálja, ami bő harmincöt éven át meghatározta a Republikánus Párt politikáját. Nem mintha bizonyos reagani reflexek ne élnének tovább az amerikai jobboldalon, de vitathatatlan: a Trump-győzelem sokkhatása alatt átalakult Grand Old Partyban

A végtelenségig sorolhatnám a neokonzervatívok és ideológusaik (Buckley, Podhoretz, Kristol) által uralt Republikánus Párt tévelygéseit. Ők emelték fel a gátlástalan tévéprédikátorok által állandó világvége-várásra hergelt evangéliumi keresztényeket, teret engedve a legbigottabb ostobaságaiknak is (kreacionizmus, maxikeresztény prüdéria, már-már vallásos hangoltságú giccspatriotizmus stb.). Ugyanezek a neokonzervatívok később, egy eltérő történelmi pillanatban ernyedt gerinccel hódoltak be a progresszív tébolynak (elég csak elolvasni azokat The Conservative Case for…-című cikkeket szerte az amerikai sajtóban, amelyekben a melegházasság, az abortusz, de még a transzneműség is mélyen konzervatív jelenségeknek ítéltetnek).

A héják az „invade the world, invite the world” politikájának jegyében értelmetlen, de rendkívül profitábilis háborúkban vesztegették el százezrek életét,

a nyugati demokrácia elveire és az emberi jogokra hivatkozva anélkül, hogy működőképes tervük lett volna a stabilitás későbbi visszaállítására.

Charlottesville után egymással versenyezve határolódtak el az igazság mellett makacsul kiálló Trump elnöktől, leszögezve: a fehér fajvédőket nem lehet morálisan egy platformra helyezni a kirekesztés ellen küzdő antifasisztákkal. A fekete történelmi hónap keretében kakaót szopogatva bizonygatják, mennyire támogatják a sokszínűséget. A szalonképes konzervatívok a legnagyobb felelősei annak, hogy az Egyesült Államok 2018-ban a szorongás és a fogyasztás ördögi körében él, amiből semmiféle új antidepresszáns nem kínál kiutat. A Conservatism Inc. letéteményeseiként, a liberális-globalista konszenzus őreiként nyugodt szívvel nézték, ahogy a gyárak bezárása nyomán nyomorba süllyed a rozsdaövezet munkásosztálya, tökéletes közönnyel viseltettek a közembert foglalkoztató gazdasági vagy identitásbéli problémák iránt.

„A mindent ellepő idiotizmus és a konzervatív politikát lassan felemésztő, nihilista alt-right korában McCain élete a maga rengeteg hibájával és ellentmondásával együtt is arra emlékeztet, hogy lehet más a jobboldal, és a politikában sem mindenki elvtelen gazember” – fejtegeti Urfi. Az, hogy az önfertőzés veszélyeiről szónokoló századfordulós paptanárok modorában íródott a cikke, szimplán vicces, az viszont, hogy a nemzetközi mainstream média által erőltetett narratívához hűen példaszerű, Komoly Erkölcsi Elvekkel rendelkező politikusként akarja láttatni az örök háborúpárti McCaint, dühítő. Ennél is zavaróbb viszont a 444 újságírójának szemellenzőssége: a trumpizmust és egyáltalán a nyugati világon végigsöprő populista reneszánszt az ostobaságra és az alt-rightos hülyegyerekekre keni.

A Tulajdon Párt két szárnya

A huszadik század talán legkiválóbb amerikai esszéistája, nem mellesleg a neokon Buckley ádáz ellenfele, Gore Vidal jóval Trump felemelkedése előtt megállapította:

az egyiket republikánusnak, a másikat demokratának hívják, és mindkettőt a nagyvállalatok finanszírozzák. Ez az egyedüli párt – Vidal „Tulajdon Pártnak” nevezi – kontroll alatt tartja az egész médiát, amely hamis valóságot tálal a tudatlanná és konformistává edzett lakosság elé.

Vidal makacs izolacionistaként, a régi, emberléptékű Köztársaság szerelmeseként ugyancsak éles szavakkal ostorozta az Egyesült Államok birodalomépítési ambícióit, na meg a háborús héják által az ötvenes évek óta építgetett „Nemzetbiztonsági Államot”, és kaján örömmel jósolta meg az Amerikai Impérium hanyatlását. A washingtoni patríciuscsaládba született írónak (nagyapja a rendíthetetlenül populista oklahomai szenátor, Thomas Gore volt, apja egy ideig a légifelügyelet vezetője a Roosevelt-kormányzat alatt) nem voltak ábrándjai a washingtoni intézmények Urfi által emlegetett „méltóságával” kapcsolatban sem: esszéiben és regényeiben

Amikor Trump a kampány alatt a jelölteket ugráltató nagyvállalatokat és lobbikat támadta, amikor a világháborúba való belépést ellenzőktől kölcsönvette az America First szlogenjét, vagy amikor a „mocsár” kiszárításának szükségességét (drain the swamp) hirdette meg beiktatási beszédében, régóta meglévő ellenérzésekre apellált – még ha merésznek is tűnhet Vidalból levezetni az ingatlanmágnás és realitysztár sikerét. De fontos politikai előzményei is voltak a Trump-féle populizmusnak: az 1992-es elnökválasztás előtt a republikánus Pat Buchanan, a demokrata Jerry Brown és a függetlenként induló texasi milliárdos, Ross Perrot populista mozgalmai komoly fenyegetést jelentettek a pártok mainstream jelöltjeire.

Különösen érdekes Buchanan esete, akit egyesek Trump Keresztelő Szent Jánosának tartanak, és máig a világcsendőri szerep feladására szólít fel. A média görcsösen igyekezett antiszemitaként és rasszistaként beállítani őt, Vidal azonban felismerte, hogy nemes küzdelmet folytat, „jó értelemben vett reakciósnak” tartotta őt, „aki a birodalom ellenében a régi Köztársaságért lép fel, amiről tévesen azt gondolja, hogy keresztény volt”. Az, hogy az ultraliberális Vidalban és a mélyen katolikus Buchananben azonos ösztönök munkálkodtak, mutatja:

Egy korszak vége

Az persze, hogy Trumpot az álságos harcok látszata mögött nagyon is egy célért dolgozó, korrupt politikai osztállyal szembeni elégedetlenség emelte elnökké, nem jelenti, hogy feltétlenül tartaná is magát programjához.

Trump eddigi kormányzása igen vegyesnek bizonyult. Kiléptette Amerikát a TPP-ből, újratárgyalja a NAFTA-t. Külpolitikában – az Aszad elleni rakétacsapásokat leszámítva – jórészt a Nixon által kitaposott utat követi és a diplomáciai megoldásokat tartja előnyben, stábja azonban tele a John Boltonhoz meg Mike Pompeóhoz hasonló háborús héjákkal, akik aligha járulnak hozzá például az Oroszországgal való kapcsolat rendeződéséhez. Bevándorlásügyben is kétes a teljesítménye: állampolgárságot ígért illegális bevándorlók millióinak, ráadásul a fal sem nagyon akar megépülni. A washingtoni mocsarat pedig jórészt érintetlenül hagyta.

Mindez azonban nem változtat azon, hogy Trump gyökeresen átformálta a Republikánus Pártot. Egyrészt azzal, hogy 

Az elnök nemrég kohászok előtt tartott beszédet, a Chicago Sun-Times riportere írja le, milyen elementáris hatással tud lenni a munkásokra. „Miközben elhagytam a termet, arra gondoltam: Donald Trumpot újraválasztják 2020-ban. Egy demokrata sem érhet a nyomába” – zárul a tudósítása.

Trump másik nagy eredménye az, hogy felszabadította az amerikai identitásról való gondolkodást – ezzel pedig az identitást felőrlő erőktől való félelem megfogalmazása is elfogadottá vált. Azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a GOP hiába reménykedik az Amerikába beengedett bevándorlók hálájában, az új állampolgárok túlnyomó arányban a demokratákra szavaznak – a republikánusoknak épp ezért a fehér népességre támaszkodva lehet esélyük a győzelemre.

Egy sokatmondó adat: McCain szenátorrá választása idején Arizonának körülbelül hárommillió lakosa volt, 75 százalékuk fehér; ma hétmillióan lakják a dél-nyugati államot, a fehérek csupán szűk többséget alkotnak.

A vadul bevándorláspárti McCain – még utolsó hónapjaiban is azt fejtegette, hogy „bevándorlásügyben a Republikánus Párt jelenleg a haladás rossz oldalán foglal helyet” – nem volt képes megérteni az általa képviseltek aggodalmait. Értetlenségével együtt a régi Republikánus Párt is sírba száll.