A színjáték – mint a világon a legtöbb új autokrácia esetében – a nemzetközi közösségnek szól: a vezetők egyszerűen sok esetben (legalábbis eleinte) nem akarják vállalni, hogy egy totális diktatúrával cikivé tegyék magukat, így – bár minden lehetséges módon megszegik a joguralom szabályait, és folyamatosan kiskapukkal élnek – kerülik a nyílt, formális elnyomást.
Ahogy a nemzeti díszletépítés rendszereiről szóló videóinkban is bemutattuk, a magyar államrendszer eleve felidézte a rakománykultuszt: amikor az 1940-es években amerikai csapatok mentek Vanuatura, a bennszülöttek megfigyelték, hogy az ott állomásozó katonák nem végeznek hasznosnak vélt munkát, a javakat repülőgépen kapják. Így a szigetlakók azt hitték, a külföldiek különleges kapcsolatban lehetnek az istenekkel, hiszen csak így juthattak ekkora gazdagsághoz. A bennszülöttek ezért bambuszból szimbolikus leszállópályákat és irányítótornyot építettek, és repülőgép-utánzatokkal próbálták odacsalogatni a rakományt szállító repülőket.
Ehhez hasonlóan nyugati mintára mi is felépítettük a demokratikus intézményeinket, de ezeket nem mindig sikerült vagy akaródzott megtölteni tartalommal. 2010 óta viszont már nem is próbálkozunk, a hatalom direkt kiüresítette az intézményeket, a fő szervezőelv a jogszabályok keretein belüli politizálás helyett a felülről vezérelt politikai akarat lett, méghozzá az élet egyre több területén.”