Hajrá, Horvátország!

Mindig ambivalens érzést keltett bennem, hogy miért is kéne magyarként egyértelműen szimpatizálni a horvát sporttal, különösen a horvát focival. Rendben, szomszédok vagyunk, a múltunk jelentős része közös, de ugyanez elmondható mondjuk a szlovákokról is. Itt persze érkezhetnek a perszonáluniós meg a közel ezer éves közös történelemmel kapcsolatos megjegyzések és miegymás, de ha már feltétlenül politikai és/vagy történelmi meghatározottságból akarjuk levezetni szimpátiánk okát, akkor az elmúlt évszázadot tekintve sokkal több pozitívumot a horvátokról sem tudnánk elmondani, mint a hagyományos kisantant államairól.

Azt hiszem, hogy ez a feltétlen és magától értetődő szurkolás onnan ered, hogy az ország hasonló méretű, mint Magyarország, érte egy sor szörnyű trauma, nem is túl gazdag, ehhez hozzájön még a történelmi, nem túl pontos, de azért pár konkrétumot tartalmazó ismeretanyag, és kész is van egy megfelelő pótválogatott a világversenyekre, ha már a magyarok nem lehetnek ott.

Már csak az ország fiatal korát nézve is – tekintsünk el a történelmi időktől –, ez egy meglehetősen újkeletű mánia. Nyilvánvalóan szerepet játszik ebben az is, hogy a délszláv háborúban a magyar közvélemény minden kritika nélkül úgy tekintett a horvátokra, mint a feltétlen jófiúkra, hiszen nem ők voltak az agresszorok, az általuk elkövetett bűnöket pedig szépen elfedte a por. A szerbek rovásán meg aztán pláne sok volt, őket amúgy is utáljuk, vigyenek mindent, mint a bank.

Azért is jó, hogy ezt megemlítettem, mert ezen a vb-n egyáltalán nem érzem érdemtelennek a nekik címzett drukkolást.

A jelenlegi horvát válogatottat könnyű kedvelni

és nem a negédes háttérsztorik miatt – a gyerekkorában még a tejet is csak vizezve ivó Lukaku története is szomorú, politikailag motiváltan megközelítve mégis kevésbé érdekes –, hanem mert többségében okos, klasszis, de legalábbis klasszisközeli játékosok alkotják a keretet. Bizonyos posztokon pedig egyértelmű világklasszist képviselnek a horvátok.

A horvátok jó teljesítménye egy sor dolognak köszönhető, de ezekből a magyar futball saját felhasználásra sajnos keveset vehet át.

Főként azért, mert egyértelmű vezérfonalon vezetett horvát utánpótlásképzésről, egyfajta

„szakmai Szent Grálról” nem beszélhetünk.

A balkáni futballkultúrának ugyan számos szép hagyománya akad, és Szerbiától – lásd legújabban Szergej Milinkovics-Szavics – Bosznián át – elég csak Dzekót említeni – Horvátországig hozza a klasszisokat, de a függetlenné váló Horvátország inkább annak köszönhette focija felvirágzását, hogy van két nagyszerű hagyományokkal és kiváló utánpótlással rendelkező klubjuk: a Hajduk Split és a Dinamo Zagreb.

Az előbbi csapat iránti elképesztő rajongást magam is érzékelhettem, legutóbb az elmúlt napokban, de a korábbi években is. Split környékét és a környező szigetvilágot egyszerűen elárasztják a támogató graffitik, szurkolói boltok, bázisok, a sörtől kezdve minden fogyaszthatón rajta lévő Hajduk Split-címerig. Nem vonom kétségbe, hogy valami hasonló az NB1 kapcsán is megfigyelhető, de Split környékén annyira töményen jön szembe minden pillanatban, amire itthon nincs példa. Nyilván Zágrábban is hasonló a helyzet, bár ott még nem jártam.

A Dinamo Zagreb gazdaságilag is dominálja a horvát bajnokságot. Bár ez a színvonalon nem feltétlenül látszik, hiszen a két nagyot kivéve szignifikánsan nem mutat más képet egy idény színvonala, mint a magyar bajnokságé. Ez viszont annak köszönhető, hogy

minden pénzt az utánpótlásba fektetnek,

ahonnan már gyakran akkor eurómilliókért vásárolják meg nyugati klubok a kinézett játékosokat, amikor azok még a saját első osztályukban sem nagyon fociztak.

Egyszerűbben szólva, a horvát bajnokságnak és képzésnek van egy olyan hitele Nyugat-Európa felé, amit az elmúlt évtizedekben egyszer sem élt fel, viszont folyamatosan megszolgált. Ezért van az, hogy

amíg egy magyar játékosnak kétszer annyit kell melóznia külföldön, addig egy horvátot bizalom vár.

Tudják, hogyha tízből tízszer nem is, de döntő többségében okkal igazolták le az adott focistát.

Mindezt nem lehetett volna – vagy legyünk jóhiszeműek, csak nagyon nehezen – kialakítani teljesen tiszta eszközökkel. A horvát foci ugyanis hemzseg a bűnügyektől, amelyek különösen a Dinamóhoz köthetők. A szálak nagyon magas szintre vezetnek, az sem kizárt, hogy ezekben az ügyekben a jövőben még Lovrent és Modricot is előveszik. Ráadásul ezeket a botrányokat a szurkolói keménymagok is kikérik maguknak, hogy finoman fogalmazzak. De ez itt és most mellékes.

Térjünk át inkább arra, hogy ha valami nem igaz a horvát válogatott keretére, akkor az az, hogy nevesincs játékosok tucatklubokból, életük formájában focizva értek el egy józan ésszel már most is felfoghatatlan sikert.

A horvátok nem a világbajnokság Leicester Cityje.

Bizonyos játékosaik a legnívósabb klubok vezérei, nem egy underground sztori ez, hanem valóban a torna egyik legjobb válogatottjáról beszélünk. Annyira volt csak meglepetés a szereplésük, amennyire a belgáké. Kibic szemmel ez utóbbi is annak hathatott, de csak azért, mert elődöntőbe utoljára 1986-ban jutottak. Nem ahhoz szoktunk hozzá, hogy jók. Pedig elnézve a belga keretet, egy horvátokéhoz hasonló ágon – értsd, elkerülve a franciákat – valószínűleg döntősök lennének.

A horvátok esélyesebbek voltak Argentína, Dánia, Oroszország és igen, Anglia ellen is. Azért nem papírforma egyik sem, mert egy fals kép alakult ki bennünk az úgynevezett futballnagyhatalmakról és a szerencsés flótásokról.

Horvátország az elmúlt pár évben futballnagyhatalom lett,

ami a válogatottat illeti, és ez így is marad mindaddig, amíg ez a generáció együtt játszik. Vagyis a 2020-as Eb-re is komoly esélyekkel készülhetnek.

Ráadásul azt sem lehet mondani, szemben mondjuk a franciákkal, hogy nagyjából egy szisztémának köszönhetnék a sikereiket a vb-n. Zlatko Dalic nem egy taktika-fetisiszta, jól alkalmazkodik az ellenfélhez. Argentína megsemmisítésekor például egyáltalán nem derogált neki beállni egy teljesen defenzív 6-3-1-be, várni a dél-amerikai megingásokat, és az argentinok szélsővédői által üresen hagyott területekre berobbanva kontrázni.
Az angolokat ugyanakkor egy klasszikussal, az európai élfoci sokáig kedvenc felállásával, a 4-2-3-1-gyel verte el. Ráadásul Dalic meccs közbeni meglátásai is rendben vannak, ezt az angolok ellen is láthattuk.

A horvát válogatott legfontosabb pontjai Modric és Rakitic, de az angolok elleni meccs első félidejében teljesen életidegenül, egymástól és a csapatuktól is távol játszottak, így az angolok könnyűszerrel átrohantak rajtuk. A megfelelő középpályás szűrés hiánya volt az oka annak, hogy Modricnak már a meccs elején szabálytalankodnia kellett a tizenhatosuk közelében, ebből született az angolok gólja. A szövetségi kapitány a félidőben változtatott, az eredményét pedig láttuk.

Ha egy összetevőt kéne mondanom, amit Dalic nagyon eltalált, akkor az Modric egy sorral előrébb való játszatása lenne. Korábban a válogatottban és a Real Madridban is a középpálya vonalában vagy még egy kicsit amögött focizott, mint klasszikus játékszervező. Dalic viszont úgy vélekedett, hogy ha már adott számára a világ egyik legjobb középpályása, akinek talán legkiválóbb skillje az, hogy hajszálpontos passzokat ad a fontos pillanatokban, akkor miért ne tegye közvetlenül a támadók mögé. Így játékszervezőként, régimódi tízesként játszva – amely poszt sajnos teljesen eltűnt a modern fociban – kezdte a tornát, és már Nigéria ellen is látszott, hogy ez remek húzás volt.

Igazság szerint

furcsa, hogy eddig nem merült fel komolyabban az a lehetőség, hogy a következő Aranylabdát Modric kapja.

A klubjával megnyerte a BL-t, a válogatottal biztosan érmes, miközben Messi legnagyobb idei eredménye a spanyol bajnoki cím, Ronaldo pedig ugyan tavasszal szárnyalt Madridban, de a BL megnyerésében Modricnak is nagy szerepe volt.

Szóval mikor, ha nem most? Messi és Ronaldo színre lépése óta legutóbb a csúcsformában focizó Iniesta került ennyire közel ahhoz, hogy ne a portugál és az argentin világklasszis között dőljön el az Aranylabda sorsa. Ha Horvátország megnyeri a vb-t, logikus indok nem marad arra, miért ne Modric kapja ezt az aranyat is.

Sokszor elcsodálkozom azon, mennyire szép a foci. Itt ez a madárcsontú, alacsony, vékony férfi, akit semmi sem predesztinálna arra, hogy a középpálya közepén úr lehessen, erre nemhogy az, de a világ talán legjobbja ott.

Amint azt szombaton már említettem, sajnos valamivel esélyesebbnek látom a franciákat. Remek a horvát keret, de a francia még ennél is jobb, ott is helyén van Deschamps-mal a szakmai irányítás, és míg bizonyos kulcsposztokon egál a két válogatott, addig máshol – különösen a védelmet elnézve –, ez már nem mondható el.

Nem válik a horvátok javára az sem, hogy az elmúlt három meccsükön összesen egy mérkőzéssel több időt töltöttek a pályán, mint a franciák, akik mindegyik meccsüket letudták a rendes játékidőn belül. A bronzmeccsen történteket kicsit alapul véve, nyilván jobb csapat a belga, mint az angol, de utóbbiaknak azért nem vált javára a pár nappal ezelőtti plusz harminc perc.

Ha létezik a sorsnak igazsága – tudjuk, hogy nem, de bízva bízni lehet –, akkor a horvátoknak meg kell nyerniük ezt a vb-t. Visszavághatnának az 1998-as, elődöntőbeli vereségért, és megmutathatnák a világnak, hogy a foci azért is a Föld legjobb játéka, mert semmi sem lehetetlen benne. Csak akarat, tapasztalat, tehetség és meló kell. Valahogy minden másnak is így kéne kinéznie.

Részemről hajrá, Horvátország!