Nemzeti konzultáció: arról lehet dönteni, hogyan tovább a magyar gazdaságban
A Fidesz mindenkit arra kér, hogy töltse ki a nemzeti konzultációt.
Legfeljebb akkor vagyunk érdekesek, ha az ügyeinknek van „határon átnyúló” vonatkozása.
„Miért nem írsz? – kérdezte tőlem egyik barátom a minap a Dombos Festen sörözés közben. Válaszoltam persze, ott és akkor, valamit, s ezzel nem is tettünk pontot a téma végére, de a mellemnek szegezett – vagy mondhatnám úgy is: mellbevágó – kérdés arra ösztökélt, hogy írásban is összefoglaljam a választ, mert a válasz persze sokkal komplexebb, mint egy hirtelenjében eldadogott szóbeli magyarázat, és nyilván annál is komplexebb, mint ahogyan azt itt, három flekken össze lehet foglalni.
Kezdjük azzal, hogy ez nem is igaz: hiszen írok! Épp most, például, ráadásul rendszeresen, havonta közlök egy publicisztikát, igyekezvén közéleti témákat találni, amelyeket viszonylag fogyasztható és könnyed stílusban próbálok tálalni.
De persze ezt a barátom is nagyon jól tudja, tudom, hogy tudja, és tudom, hogy tudja, hogy tudom, hogy tudja. A kérdésnek mégis így van csak értelme, mert így van éle. »Ajd’, brate, ne seri!« – mondta volna, ha megpróbálok az előző bekezdésben fogalmazva válaszolni. Hiszen a kérdés, mindketten tudtuk, arra vonatkozott, hogy miért nem írok:
- oknyomozó cikket a vajdasági magyar politikai, gazdasági, intézményi struktúrák működéséről;
- mélyelemzést a kisebbségi jogok érvényesítését befolyásoló szabályozó mechanizmusokról;
- átfogó, tényekkel és racionális érvekkel alátámasztott kritikát vajdasági magyar közéleti témákban.
Nos, a legfontosabb és legsúlyosabb oka az, hogy erre mostanság egyszerűen nincs időm. De ez teljes egészében magánügy, lépjünk is túl rajta, kinek mi köze hozzá, ócska kifogás stb. És valóban nem ez az egyedüli ok.
Fölmerült az is bennem, hogy – mégis hova? Maradt-e még olyan médiafelület Vajdaságban, amely szívesen lehozna/le merne hozni a felsorolt három műfajba/tematikába sorolható írást? A válasz: igen. Van még ilyen, de nem túlzok, ha azt mondom: egy kézen meg lehet őket számolni. Persze fizetni a cikkért nem fognak, vagy ha igen, valami mizerábilis összeget, ami egyáltalán nem őket minősíti, de a befektetett munka szempontjából vizsgálva a dolgot azért erősen megingatja még a legnagyobb időmilliomosokat is eltökéltségükben.
Persze miért gondolkodnék föltétlenül vajdasági médiafelületben? Hiszen például Magyarországon, netalán Romániában vagy Szlovákiában talán akadna még olyan Soros-bérenc, pénzzel kitömött, civil-migránssimogató-idegenszívű stb. médium, amely a magamfajta (hadd ne ismételjem meg az iménti jelzőket) újságíró cikkét szíves-örömest lehozná, és még szolidan fizetne is érte. Nos, a szomorú valóság az, hogy a vajdasági magyarság ügyei, egyáltalán, ez az egyre zsugorodó, befolyását mindinkább veszítő közösség nem annyira attraktív, hogy önkörén kívül bárkit is érdekelnének a vele összefüggésbe hozható, »marginális« problémák. Legfeljebb akkor vagyunk érdekesek, ha valamilyen globális kontextusba ágyazódunk, ha az ügyeinknek van »határon átnyúló« vonatkozása. Mindez még inkább elmondható a hazai, szerb nyelvű médiatérről: csak akkor vagyunk »fogyasztható” téma, ha országos vagy esetleg interkulturális kontextusban vagyunk »tálalva«. De nem kárhoztatom ezért ezeket a mérsékelten érdeklődő magyarországi és szerbiai médiafogyasztókat, akik még így is bámulatos nyitottságot mutatnak irántunk országuk médiafogyasztói átlagához viszonyítva. Ez egyszerűen így természetes. Miért is érdekelné őket egy kétszázezer fős nemzeti közösség kisebbségi önkormányzatának működési anomáliáit analizáló cikk például?
De van egy sokkal nyomasztóbb kérdésem: vajon érdekelne-e egy ilyen cikk bárkit is? »Én biztos elolvasnám, faszi« – mondta volna erre a barátom, de mivel nagyon jól tudta (és tudta, hogy tudom stb.), hogy a kérdésnek csak így van értelme, mert így van éle, azonban sokkal mélyebb jelentést rejt, ezért inkább csöndben maradt.”