Meghalt a barátnőm, mert a magyar egészségügy a sorsára hagyta

„Velem a következő történt: pár hónapja bementem a rendelőintézetbe, jelentkeztem a betegfelvételen, miszerint fáj a fülem, szédülök, szeretnék időpontot. Jó, van, két és fél hónap múlvára. Huh, az nem most lesz, mondtam, fogalmam nincs, hol járok két és fél hónap múlva. Eloldalogtam. Aztán a fájdalom enyhült kicsit, próbáltam nem figyelni rá. Ám végül bedurrant a fejem. Vissza. Most öt hétre kaptam volna időpontot. Sírva fakadtam, hogy de hát nagyon fáj, és voltam már itt. A válasz: »Erre vannak a magánrendelések«.

Eldurrant az agyam, pánikrohamot kaptam, zokogva, remegve botorkáltam ki, majd összeestem a rendelő előtt. Mindenki el mellettem, mintha ott se lennék. Egyedül a biztonsági őr jött ki, hozott egy pohár vizet, és részvéttel kérdezte, valami rossz diagnózist kaptam-e. Intettem a fejemmel, ő meg mondta, hogy nem állhat mellettem, megbüntetik, visszament. Hívtam az ügyeletet, ahol megkérdezték, vérzik-e a fülem, vagy ömlik-e belőle genny. Mert ha nincs semmi ilyesmi, akkor legyek szíves időpontot kérni, stb, stb… És nekem szerencsére csak a fülemmel volt gond, ráadásul máshol végül orvosolták a bajt.

Mindenki el mellettem, mintha ott se lennék. Egyedül a biztonsági őr jött ki, hozott egy pohár vizet, és részvéttel kérdezte, valami rossz diagnózist kaptam-e. Intettem a fejemmel, ő meg mondta, hogy nem állhat mellettem, megbüntetik, visszament. Hívtam az ügyeletet, ahol megkérdezték, vérzik-e a fülem, vagy ömlik-e belőle genny. Mert ha nincs semmi ilyesmi, akkor legyek szíves időpontot kérni, stb, stb… És nekem szerencsére csak a fülemmel volt gond, ráadásul máshol végül orvosolták a bajt.”