Életvédelem gyilkolással?

„Nem mondhatom teljes biztonsággal magamról, hogy mindig következetes vagyok. Azt viszont szilárdan állítom Pál apostollal együtt, hogy a jót akarom, de sokszor nem azt teszem. Szóval nem könnyű embernek lenni. Belső harcaink szinte minden lelki tartalékot felemésztenek. Nagyon sebzettek és sebezhetőek vagyunk. Könnyen elbukunk. Az élvezetek oltárán elégetjük a harcedzettség embererősítő erényeit. A fegyverletétel veszélye Damoklész kardjaként szüntelenül ott lebeg fejünk felett, hiszen pillanatokig tartó élvezetekért cserébe képesek vagyunk el nem múló lelkiismeret-furdalást vállalni. Tetteink következményére nem gondolunk eléggé. Pedig minden tett elkerülhetetlen velejárója a következmény. Ha a tiltás ellenére átmegyek az építkezési területen, akkor számolnom kell azzal, hogy bármilyen épületanyag a fejemre eshet, akár egy szabadugrást ejtőernyő nélkül gyakorló mesterrel együtt is. És ki a hibás? A választ tudjuk, de annak, aki már a másvilágról nézi, hogyan szállítják el élettelen porhüvelyét, annak már mindegy, hogy kinek volt igaza, vagy ki a bűnös. Hogy mennyit tanult ezen a földön elkövetett hibájából, azt nem tudom. Még nem jártam meg a másvilágot, s ilyen jelentéssel nem tudok szolgálni.

Azt viszont látom, hogy az emberek gyakran igen súlyos lelkiismereti terheket hordoznak. A gyóntatószék, a lelki beszélgetések felszínre hozzák többek között az abortált gyermek fölötti belső könnyek folyamait. Azt is ki kell mondanom, hogy nem csak a »konzervatív katolikus egyháztól elvakított« nők gondjaival találkozom. Sőt majdnem azt kell mondanom, hogy azokból alig van. Nem azt akarom mondani, hogy ezek könnyebben elviselik bűnük következményét, vagy esetleg nagyokat »álszenteskednek«, hanem azért, mert már szent könnyeket könnyeznek, azaz a szentgyónásban az isteni irgalommal megmosott lélek bűnbánó könnyeit.”