„Olasz kapitányunk még úgysem volt. Marco Rossi az 56. a magyar labdarúgás történetében, aki irányíthatja a válogatottat, és a hatodik, aki a határainkon kívülről érkezett. Nagyon sokáig csak magyar szakember élvezte a bizalmat, a magyar, ám román állampolgár Jenei Imre szakította meg a sort 1992-ben, majd az utóbbi nem egészen másfél évtizedben a szövetség négy külföldire – két németre, egy hollandra és egy belgára – bízta a nemzeti csapatot, a tegnapelőtt kinevezett olasz az ötödik.
Ennél is elgondolkodtatóbb, hogy a mérföldkőnek számító 2010 óta Marco Rossi a nyolcadik szövetségi kapitányunk, azaz átlagban minden évre jut egy. A 2010-es esztendő valóban rendkívül fontos, hiszen a jelenlegi elnökség akkor vette át a hatalmat a megváltóként várt, majd fogadott Csányi Sándorral az élen, hamarosan megszületett a magyar labdarúgás tízéves stratégiai programja, amely minden területen nagy léptékű fejlődést vizionált – igaz, már félidőben módosították, jóval visszafogottabb célokkal.
Ha a válogatottat nézzük, rosszabb a helyzet, mint nyolc éve volt. Ez akkor is igaz, ha azóta kijutottunk a felemelt létszámú Európa-bajnokságra, két hétig eufória lengte be a sportágat és az országot, hogy aztán a hétköznapok ismét visszarángassanak mindenkit a lehangoló valóságba.
Egyedül az infrastruktúra fejlődött látványosan kizárólagos állami segítséggel, nőtt az igazolt játékosok száma, de csak a mennyiség változott, a minőség továbbra is silány, a nemzetközi piacon eladhatatlan, a klubok rendre kinevettetik magukat az európai kupákban, a válogatott pedig történelmi vereségeket szenved például Andorrától, Luxemburgtól vagy éppen Kazahsztántól.”