A mi medvénk (Die ewige Wiederkehr des Bären)

Volt idő, amikor az „ember embernek farkasa” elv szerint támadtak egymásra emberek, pártok, kliensek, vazallusok. Az országos választást megelőzően és azt követően az indulatszint az egekbe szökött.

Fizikai atrocitásra ugyan nem került sor, de érezhető volt a feszültség földön, vízen, levegőben. Az ember óvakodott újságot elővenni, nehogy kirántsák a kezéből és fenyegetőzve olvassák a képébe, hogy ő miért fasiszta vagy kommunista, vagy csak átlagdroid. A közösségi oldalakon minden lájkot hatszor is megfontoltunk, nehogy megsértsük az éppen akkor másképpen vélekedő ismerőst, barátot, rokont, családtagot. A híradások megteltek uszító, lejárató félinformációval; óriásplakátok igyekeztek elmagyarázni, kinek kell nevetnie a végén.

És mindez sokáig, túl sokáig tartott. Volt, aki a választások napján még a köztársasági elnököt fenyegette, de azután kámforrá vált. Volt, aki hallgatásával tüntetett, s olyan is, aki már jó előre a győztes talmi pózában tetszelgett. 

Már régen túl voltunk a választásokon, már ismét magunkhoz tértünk az öröm vagy a bánat okozta sokkból,

Vádak és ellenvádak sorolódtak tüntetésen és interneten, gondolatban és szavakban; vélt és valós sérelmek megtorlását tervezgette az is, aki már biztonságban érezte magát, s az is, aki új ribillióra készült. Már régen megalakult az új parlament és a kormány, de az indulat hullámai még mindig a köznap élet szirtjeit ostromolták…

S ekkor hirtelen csönd támadt. Valami történt, ami egyszeriben másodlagossá tette a szenvedély hullámverését. Mintha a világűrből érkezett volna egy űrhajó, fényjel, kozmoszfeletti üzenet.

Először csak arról szóltak a hírek, hogy valahol az északi országrészen csatangol. Majd elindult délre. Végigbarangolta a Bükk alját, kiért az Alföldre, s börtönéből szabadulva már a déli határok közelében bolyongott. Kiskunfélegyháza körül hol keletre, hol nyugatra húzódva járta a falvak határait, a szántókat, az elhagyott tanyák és hétvégi házak kertjeit. Olykor látni vélték, máskor csak sejtették; anya a lányának, apa a fiának továbbította a hírt: vigyázni kell, mert talán erre tér. A traktoros leállított motorral hosszan kémlelte a határt. Éjfél után a diszkóból hazaigyekvő fiatalok figyelték a kihalt utcát, reménykedve, hátha az ő falujukba is betéved. A városiak elhatározták, hogy a hétvégén már biztosan kimennek a telekre és megnézik a kerítést, épségben van-e – közben titokban azt remélték, pocsolyaszélen, a kertek alatt ők is meglelik a lába nyomát. Volt, aki lecserélte a fényképezőgépét, s olyan is, aki állatvédő értekezésekből merítve próbálta elmagyarázni, miért kell elejteni, szabadon hagyni, távolról követni, vagy éppen befogni…

A medvét. Mert eljött és itt volt.

Egyes politikai szereplők ugyan ki-kiálltak a kamera elé, hogy aktuális felháborodásuknak adjanak hangot, de már a harmadik vagy a negyedik kérdés róla, a medvéről szólt. A medvével keltünk, a medvével feküdtünk. A medve bevonult a hálószobákba és a nappalikba, a közösségi felületeken mindent felülírtak a hamis vagy valódi felvételek. Az ország elfogadta, hogy van fontosabb dolog a szenvedélyes politikánál, a pártos indulatnál, s ez – a medve, aki az északi hegyekből délre tart, majd vissza a fenti határhoz, s nincs is egyedül, hanem bocsai vannak, és már különben is régóta az országban él, csak most határozta el, hogy mindannyiunk előtt megmutatkozik.

Ezzel minden megváltozott. A káoszban rend támadt. Mintha mágnes ért volna a vasreszelékes papírhoz, új rend rajzolódott ki, amelyben a politika kaotikus indulata már régen nem elsődleges, nem is másodlagos, hanem – lényegtelen. Megjelent az új erőközpont, amely mindent a helyére állít; új struktúrát hoz létre a közösségben és az egyénben, a családban és a munkahelyen. Hallottad? – így kezdte a napot a férj és a feleség, a munkatárs és a rokon – hallottad, hogy megint látták? Hogy egyre közelebb jár hozzánk? Hogy talán holnap, holnapután ide is eljön? Hallottad, hogy többen is vannak, bocsok és felnőttek, gyümölcsösben cseresznyéznek, a Holt-Tiszában úsznak… Hallottad, hogy megint van – medvénk?

Minden más sokadlagossá lett. Van medvénk! Itt jár közöttünk! A medve – hazatért! S vele együtt hazatért a régi rend lélegzete, a havas hegycsúcsok lehelete, északi erdei gyümölcs, vadmálna és áfonya fanyar íze. Híre nyomán felhangzott a hűs patakok csobogása a Kárpátok völgyeiben, a hatalmas fenyvesek zúgása, megcsillantak a Magyar Érchegység ősi szirtjei, és megint érezni véltük a havasi boróka illatát…

Itt jár közöttünk. Rá figyelünk, mert kifejezi az erőt, amely mindent elrendez. Ebből az erőből merítve az ország új életre kel. A medvével megérkezett a régi világ, az őserő, ami kihívhatatlan, tekintélyt parancsol, véd, vezet és megtart.

Igen, volt valami választás; voltak indulatok. De mindez már régen nem érdekes. Győzött a régi rend, a tekintély, a tömeg.

Végre el lehet felejteni az egymás közötti indulatot, a mániákus gyűlöletet, a közvélekedés önpusztító viszályait. Végre arra figyelhetünk, ami valóságos: az életre, ahogyan elrendeződik a valódi győztes körül. Mi pedig – legyünk bár hívei, támogatói, vagy ellenzői – mindezt elfogadjuk. Mert az őserő ellen hasztalan küzdeni; mert a rend, amely kialakul, nekünk is jó. Mert végre azzal foglalkozhatunk, ami valóban fontos: a rocker visszatérhet a gitárjához, a szimfonikus a koncertterembe, az orvos a betegeihez, az irodalmár az irodalomhoz, a gondolkodó a gondolkodáshoz, a földműves a föld műveléséhez... S beismerjük: igazából erre vártunk már három évtizede. Vártuk, hogy felemelkedjék az erő, amely a káoszban rendet teremt, s végre megmutatja: nemcsak a medve, hanem vele együtt a világ örök rendje is – visszatér.