Kilencvennyolc

„Június 4-én az egyik legmélyebb, leginkább csontig hatoló nemzeti tragédiánk 98. évfordulójára emlékezünk. A helyzet majd’ egy századdal később változatlanul nem mondható rózsásnak. A centenáriumhoz közeledve tehát számot kell vetnünk! A miértek után pedig a mikénteknek is elő kell jönniük – hogyan tud majd a Trianon-trauma és az aktuális nehézségek ellenére is kitartani a Kárpát-medencei magyarság?

Az utódállamok egy része ma nem érdekelt az őshonos kisebbségek ügyének rendezésében. Erdélyben az 1918-ban megígért kisebbségi Kánaán helyett jogtiprások, elnyomatás, rendszeres inzultusok és lelki terror jellemzi a magyarok mindennapjait. Lehajtott fejjel hallgatják a szitkozódást, leszegett tekintettel tűrik a mocskolódást nagyapáik földjén. Kárpátalján a más népek háborújába való behívás után most az anyanyelvi oktatás ellehetetlenítése borzolja a kedélyeket és nehezíti a magyarok helyzetét. Tette mindezt Ukrajna úgy, hogy Magyarország az utóbbi években feltétel nélkül támogatta az országot valamennyi nemzetközi fórumon.

A probléma forrása mindkét helyen ugyanaz: nem értik Kijevben, mi történik Beregszászon. Nem értik Bukarestben, mi történik Marosvásárhelyen. Nem látják át, hogy a kisebbség és a többségi társadalom együttműködve nagy dolgok elérésére képes. Hogy csak haszna lehet államuknak abból, ha az őshonos kisebbségek ügyét felelősségteljesen, európai módon kezelik. És hogy badarság elszakadásról beszélni, hiszen vajmi kevés esélye van ennek napjainkban.”