Bannon, Milo: két beszéd, három világ

Két várva-várt beszéd is elhangzott – a megannyi más érdekfeszítő és provokatív felszólalás mellett – a héten Budapesten. Az amerikai új jobboldalt figyelemmel kísérő értelmiségiként és publicistaként engem elsősorban Steven Bannon és Milo Yiannopoulos beszédei érdekeltek, azon belül is főleg az, hogy milyen eltéréseket mutattak nézeteikben a magyar jobboldal tételeivel szemben.

Az alábbiakban nem eddigi munkásságukat akarom elemezni, hanem azokat a pontokat, ahol vagy nagyon ráéreztek a szűkebb és tágabb értelemben vett közönségnek valószínűleg tetsző dolgokra, vagy nagyon mellélőttek a magyar jobboldallal kapcsolatban. (Mindez persze nem feltételezi, hogy meg akartak volna felelni a fősodratú hazai konzervativizmusnak).

Mindenesetre, ha a hazai jobboldallal rezonáló üzeneteket keresünk, akkor

Bannon láthatóan zavarban volt, ha Magyarországról vagy a magyar helyzetről kellett beszélnie, nem volt tisztában alapvető kelet-európai fogalmakkal, pedig előadásának címe (mely azzal foglalkozott, hogy mit jelent Trump „Amerika az első”-politikája Közép-Európa számára) magas labdát adott fel. Megnyugtathatta volna hallgatóságát, hogy egy olyan kicsi ország, mint Magyarország számára egyebet is jelenthet ez a jelszó, mint hogy „meg lesztek b*szva”.

Ilyesmire sajnos nem került sor. Ugyan Bannon többször is méltatta Orbánt, és arra tett utalást, hogy a korábbi fideszes kampányokat figyelték Trump kampányán dolgozva, a méltatásokat elnyomta a megannyi kiszólás, amely mutatta: Bannon lényegében egy amerikai közönség számára készült előadást adott elő Magyarországon. Remek példája volt ennek a téma, melyre Bannon egész előadása épült: a külpolitika.

Bannon hosszasan bizonygatta közönségének, hogy Trump nem izolacionista, azaz bezárkózó politikát folytat, hanem igenis intervencionista, azaz beavatkozik, ha Amerika érdekei úgy kívánják. Hogy Amerika az önérdekeit képviseli, természetesen teljességgel legitim, de

A magyar emberek ugyanis összességében utálják az amerikai hadsereg világszerte történő beavatkozásait. Friss statisztikám nincs, de Amerika iraki beavatkozását a magyar társadalom masszívan ellenezte. Egy 2003-as cikk szerint Juhász Ferenc akkori honvédelmi miniszter úgy vélte, hogy a magyar lakosság kilenc tizede háborúellenes,¹ egy másik cikk szerint pedig még az ENSZ-felhatalmazással történő beavatkozást is elutasította a társadalom 82%-a.² Hasonlóan elutasította a magyar közvélemény fele a líbiai 2011-es NATO-beavatkozást, mely számmal a legalacsonyabb támogatást hazánkban élvezhette az akció.³ Trump szíriai beavatkozásáról ugyan nem találtam hazai felmérést, de még Milo is kiírta Facebook-oldalára, hogy „minden gyerek életében eljön az a nap, amikor keservesen csalódik az apucijában”.⁴

A magyar lakosság tehát egyértelműen beavatkozás- és háború-ellenes. Nem kérnek az amerikai katonákból más országokban, de még láthatóan a magyar részvétellel is szemben állnak. Lehet úgy vélni, hogy ez jó vagy rossz, de azzal megpróbálni megszerezni a hallgatóság szimpátiáját, hogy „a lányom itt és ott szolgált az amerikai hadseregben”, minimum szerencsétlen retorikai fogás. Bannon egyébként maga is főleg intervenció-ellenességéről volt ismert korábban,⁵ így tehát érthetetlen, hogy egy ilyen kiváló közös pontot miért nem erőltetett jobban. Ha valaki annyira sem tájékozódott a magyarországi helyzettel kapcsolatban, hogy mit gondolnak a helyiek, az nem más, mint felkészületlenség.

Milo ezzel szemben, ráérezve a közönség igényeire, a valós háborúk helyett a kulturális háborúról beszélt.

Kiváló érzékkel osztotta meg megannyi – egyébként valós dolgokra épülő! – élményét: hogy itt a városkép még európai, hogy a kultúra keresztény, hogy biztonság van és nincsenek radikálbalos tüntetők. Számos fontos, lényegre törő gondolat elhangzott: Magyarország az élén jár korunk kulturális háborújának, Orbán kivételes győzelmet aratott Gyuri bá’ antidemokratikus erői felett, és a magyar öntudatra-ébredésnek (vagy inkább öntudatmegőrzésnek) nagy köze lehet hányattatott múlt századunkhoz.

Bizonyos helyeken azonban kilógott a lóláb:

Milo a nagyfokú individualizmusból vezeti le bevándorlás- és iszlámellenességét, és elsősorban a totalitarizmusba hajló kollektivizmus miatt támadja a baloldalt: idehaza az individualizmust korábban főleg a baloldal éltette, valamifajta Blair-szerű torz nászba kényszerítve egyes klasszikus liberális tételeket és a szocializmust. A hazai jobboldal egyik fő hívószava továbbra is a „közösség”. Milo ezek mellett azzal zárta beszédét, hogy Magyarországon egy olyan erő van hatalmon, aminek célja (felvétel nélkül fejből idézve), „hogy az lehess és úgy, ahogyan csak akarod”. Sok minden eszembe jutna Orbán Viktorról és a Fideszről, de hogy olyan országot építenének, ahol „az lehetsz, aki csak akarsz”, nem.

Még egyértelműbb volt az eltérés abból az interjúból, amit Milo a Mandinernek adott.⁶ Itt Milo arról beszélt, hogy hazánk akkor lesz sikeres, „Ha Magyarország . . . nem hagyja, hogy tönkretegyék az egészségügyi rendszerét”. A kevéssé intelligensnek (Pap Szilárd István és gázai szocialista divízió, alias Mérce.hu) erre meg is írták, hogy micsoda majom a Milo, mert hogy ugye hazánk egészségügyi rendszerét már rég tönkretette a mucsai Szultán, haha.

Az igazság az, hogy Milo sorai a saját szempontjából tök logikusak voltak: Milo szerint a kötelező társadalombiztosítás (azaz az amerikai Obama-care, és kisebb-nagyobb átfedésekkel a magyar egészségbiztosítás) borzalmas, a gazdagok meglopása, úgyhogy inkább mindenki fizesse a maga gyógykezelését. Klasszikus kapitalista álláspont ez, s ugyan nyilván senki sem gondolhatta előre, hogy Milónak szólni kéne, hogy amúgy itt már régóta van társadalombiztosítás a szocialista modell szerint, de az ellentmondás már magában mutatja:

Bannon pedig ugyan egyáltalán nem olyan piacpárti, mint Milo – itteni előadása végén megemlítette, hogy szerinte az az Ayn Rand felelős a modern világ értékvesztéséért, akit Milo cikkeiben rendszeresen pozitív példaként idézett –; de még ő is fejtegette, hogy a piacpártiság alapvetően jó dolog, kapitalistaként azonosítva magát. Érdekes lett volna meghallgatni egy amerikai jobboldalitól, hogy mi is a jó a kapitalizmusban – tekintve, hogy idehaza a konzervatív oldal piacellenességben bármelyik progresszívet kenterbe veri. (Pogátsa Zoltán legnagyobb szomorúságára). Kár, hogy ez is elmaradt.

A két beszéd tehát tanulságos volt, Miloé pedig még vicces és felkészült is. Azonban már egymás között is eltéréseket mutattak, a magyar jobboldalhoz képest pedig bizonyos elemeiben – egyelőre – nagyon idegenek voltak. Ez nem jelenti azt, hogy egyfajta magyar jobboldali avantgárd a jövőben ne vihetné be ezeket a gondolatokat a hazai konzervatív fősodratba. De addig is: Bannon és Milo világa nem a magyar világ.

***