Hogyan veszíts 2022-ben? – 6+1 jó tanács az ellenzéknek

Amikor az ellenzék felébredt a választásokat követő sokkhatásból, a politológusok, publicisták egymásra licitálva főzték a különféle világmagyarázatokat a boszorkánykonyhákban.

Az első konteók a választási csalásról szóltak, majd miután ennek abszurditására a józanabb ellenzéki hangok is figyelmeztettek,

2010 és 2014 után egészen elképesztő volt megtapasztalni azt a fokú önsorsrontást, amelyet az ellenzéki pártok idéztek elő ennek a papíron se működő, a valóságban pedig többszörösen megbukott varázsigének a mantrázásával. Legutóbb az Index szállt be az összefogásos blame game-be.

A helyzet azonban fokozódott: először az amúgy sem túl stabil értékalapokon álló MSZP-ben jelentett belső törést Molnár Gyula különalkuja, miután a Párbeszéd-Liberálisok hangyaháborúja már vidám perceket okozott. Ne feledjük, hogy időközben egy meglehetősen szövevényes csikicsuki végén az LMP-s Hadházy is kiütést kapott saját pártjától. A nagy önmegsemmisítő ellenzéki stratégia utolsó hadművelete a Jobbik berkein belül zajlott: Vona lemondása után egy vonagáborista elnök került a párt élére, majd a vele szemben alulmaradó Toroczkai László indított sajtóhadjáratot saját pártja ellen. Végül az őt támogató, eddig kötéltáncosként egyensúlyozó Dúró Dórát zárták ki kedd estére a parlamenti frakcióból.

A jelenlegi tendencia nem engedi egy ütőképes, hiteles ellenzéki sziluettjének felvillanását sem 2022-re.

Ám ismerve a leleményes magyar túlélési ösztönt és a honi választópolgárok csekély emlékezőtehetségét (lásd 2002), illetve tudva, hogy „azért a komcsik pártja kemény”, nem temethetjük őket teljesen. Ezért afféle fogadatlan Török Gáborként összeszedtük azt a 6+1 jó tanácsot, amelyet szigorúan követve az ellenzék elégedetten dőlhet hátra a bársonyszékeken: így hótziher nem kell többet erőlködni, a megsemmisülés tökéletes lehet. 

Hogy mit is kell ehhez megtenni?

1) Az összefogás-narratíva terrorját nem szabad megszüntetni! Igenis ki kell nyilvánítani újra és újra a választópolgárok mentális állapotáról alkotott markáns véleményünket azzal, hogy teljesen evidensnek tekintjük: egy jobbikos jelölt felcserélhető egy DK-sal, és egy MSZP-s jelölt helyébe bármikor léphet egy LMP-s. Idén harmadszor bizonyosodott be, hogy a választópolgárok tömegeit identitás nélküli masszának tekinteni és

2) Az LMP-nek titokban megint újra kell definiálnia magát. Nehogy véletlenül kialakuljon az az arculat, amely mentén hitelesen politizálhat. A választók jól érzékelhetően nem honorálták azt a fordulatot, amelyet a kampány leple alatt hajtottak végre Szél Bernadették. Az addig konzekvensen függetlenségpárti, baltól és jobbtól egyenlő távolságot tartó retorikát megbontotta az összefogás mítosza; tragikomikus és kétségbeesett tárgyalások kezdődtek az MSZP-vel és a Jobbikkal. Itt azonban nem szabad megállni: újabb doktrínák megalkotása szükséges, amelyeket aztán elvtelenül és titokban át is kell hágni, hogy a választók megtarthassák a pártot az 5-8 százalékos komfortzóna akolmelegében.

3) Az MSZP már majdnem halott, legalábbis ugyanazokkal az arcokkal, ugyanazokkal a hívószavakkal és ugyanazzal az erőtlen, színtelen-szagtalan, karakter nélküli politizálással, mint eddig, a tér jólesően szűkül tovább. Amíg Molnár Zsolt budapesti elnök lehet, amíg bárkinek komolyan megfordulhat a fejében, hogy Kunhalmi Ágnesre fajsúlyos karakterként lehet tekinteni a hazai közéletben, addig az MSZP agóniájából nincs visszaút. Talán ők járnak a legközelebb az önfelszámoláshoz, példaértékű az elszánt enerváltság.

4) A Jobbik egyelőre kétségbeesetten lohol csupán a szocialisták nyomában. A Vona Gáborral elindult, félszívvel támogatott néppártosodás átpozícionálta ugyan a pártot szélsőjobb forrásvidékéről a baloldal árnyékába, ám a centrista törekvést majdnem követte a tömegpártosodás is. Szerencsére a bukást követően időben megindult a sejtosztódás, a folyamatok egyaránt tántorítják a szocialistáktól átbóklászott és a radikális armageddonból ott maradt szimpatizánsokat, ahogy az alkalmi átszavazókat is. E folyamatokat segíti a teljesen súlytalan, fokozottan karizmátlan Sneider Tamás elnökké ütése. Biztató lépések a semmibe!

5) A teljes ellenzék kollektív erénye, hogy

Amíg ő tényező lehet, amíg a DK-t valid tárgyalópartnernek, sőt potenciális szövetségesnek fogadják el ellenzéki térfélen, addig egyáltalán nincs miért aggódni. Gyurcsány csodafegyver. Ha neki 2018-ban bármiféle létjoga lehet a magyar politikumban, akkor mindig lesz egy mindent felülíró indok, hogy az ellenzékre egy darabka levélszavazatot se adjon le bármilyen normális gondolkodású magyar választópolgár.

6) Aranyszabály, jól fel kell vésni: amíg nincs a kormánnyal szemben felépített, alternatív narratíva, addig a Fidesz fogja tematizálni a kommunikációs teret. Amíg Orbán Viktor diktálja a napirendet, amíg erre rezdül a közélet idehaza és odakint, addig az ellenzék sosem fog kimászni a Fidesz narratív csapdájából. Igazodhat, kapálózhat, érvelhet (bár ilyet is keveset láttunk), de végső soron az egyre otthonosabbá váló gödörben maradhat.

+1) Attól még, hogy befogjuk a szemünket, és azt kiabáljuk hangosan, hogy a migráció a Fidesz ördögi mesterterve, a Brüsszellel szemben való folyamatos érdekérvényesítés pedig külpolitikai ámokfutás, amíg a Willkommenskultur támogatása és az orbáni diplomácia démonizálása a kontinentálisan megfigyelhető, balos Izrael-averzióba sodorja az ellenzéket (ha Csurka ezt megélte volna!), addig nem lesz befogadható, őszinte üzenet.

Amíg az ellenzék valóságértékelése csökött, és a belpolitikai szemellenző a nemzetpolitikai célokat is eltakarja, addig a legmélyebb és legőszintébb nyugalommal lehet rápihenni 2022-re. Az eredmény borítékolható.