Mi lehetne az alapja egy nemzeti minimumnak, konszenzusnak egy ennyire szélsőséges ideológiai csoporttal? Attól tartok, semmi.
„Azon, hogy az életképes, normális emberi életet biztosítani, sőt megszervezni képes ideológiák, a konzervativizmustól a valódi (most már eredeti) szociáldemokráciáig (mert ma már az is konzervatív ideológiának számít) ne rendelkezzenek Magyarországon tanszékekkel, műhelyekkel, személyiségekkel, intézményekkel. Hogy mindenki, aki felbukkan a művészeti és tudományos élet határán, bármit is hoz otthonról vagy a középiskolából, azonnal liberális buborékba kerüljön. Így vagy úgy, de végül az ő emberük legyen.
Harminc év alatt alig valamit emeltünk vissza a történelmi Magyarország kultúrájából a közoktatásba. Mindenütt továbbra is a marxista–sztálinista értékítéletek érvényesek, és annak megállapítása, hogy milyen tudás, milyen művészeti eredmény értékes, érvényes, továbbra is ugyanannak az elitnek a kezében van, amelyik most is ünnepli az előző elit legyilkolását, azt szükségszerűnek, helyesnek, mi több, elég pofátlan hozzá, hogy még erkölcsösnek és etikusnak is tartsa.
Mi lehetne az alapja egy nemzeti minimumnak, konszenzusnak egy ennyire szélsőséges ideológiai csoporttal? Attól tartok, semmi.
A Magyar Idők most fellángoló kultúrvitájában az érintettek jó szándékát nincs alapom megkérdőjelezni. De egy olyan virtuális valóságban próbálnak meg érveket felsorakoztatni, ahol a fehér zászlós parlamentert hagyományosan lelövik. Annyi történt csupán, hogy a konfliktus látszólagosan átkerült a mi térfelünkre.
A harmadik kétharmad után ugyanis jogosan kérdezzük meg a kormányunkat, hogy miért is támogatja továbbra is egy olyan kulturális zárvány primátusát, amely nemcsak a kormányt és annak értelmiségét gyűlöli halálosan, hanem a magyar államiság minden hagyományát is tagadja?