Egyszerű ez nagyon

„Ez akkorát szólt volna, mint az ágyúlövés. Csak annyit kellett volna mondaniuk: mi is tudjuk, hogy az évtizedes, véres polgárháborúban brutalizált, halálra gyötört áldozatokkal, dühükkel és neurózisaikkal, erőszakhoz és halálhoz szokottságukkal nyilván bonyolult lesz együttélni, ráadásul hazánk szegény. De engedjünk be pár ezer embert – a nemzetközi jognak megfelelően – együttérzésből, szolidaritásból, könyörületességből, irgalomból vagy az oszthatatlan emberi méltóság tisztelete miatt. ÉS BONTSUK LE AZT AZ ÁTKOZOTT KERÍTÉST. Nem azért, mert kellemes, hanem azért, mert áldozatot (nem nagy áldozatot, csak akkorát, amekkorát az európai menekültkvóta megkövetel) kell hoznunk: ezt követeli emberségünk. (Arról nem szólva, hogy Orbán titokban befogad menekülteket:, mert a pénzosztó EU-val nem óhajt végképp összeveszni: de erről a választók sajtófosztott többsége úgyse szerez soha tudomást.)

A választást így is, úgy is, mindenképpen elvesztette volna az ún. demokratikus ellenzék (a jobboldal – a Fidesz-KDNP és a Jobbik – összesen 159 mandátummal rendelkezik a 199-ből). De a saját megvallott demokratikus erkölcse és a szabad magyar jövő érdeke azt parancsolta volna, hogy tegye kockára még ezt a pár rongyos mandátumot is. Föltéve, hogy hisz az igazában. De nem hitt. Vagy az ellenfél igazában hitt, vagy úgy tett, mintha az lenne az ő hite is.

Megalkuszik a cigánykérdésben, megalkuszik a magyar falu nyomorúságának kérdésében. (Mint ahogy a régi, réges-régi magyar ellenzék megalkudott a nemzetiségi kérdésben és az agrárkérdésben. Itt a politikai magatartások változásához – a mindenkori uralkodó osztály »frakciói« magatartásának változásához – hosszú évszázadok kellenek. Vagy külső befolyás.)

Követve a féldiktatúrás kormányzat eklektikáját, a »demokratikus« ellenzék időnként irredenta hangokat hallat; a liberális sajtómunkások pedig megtalálták a maguk saját külön nacionalizmusát a legelborultabb oroszellenesség formájában.

A parlamentáris verseny bizonyos mértékig elkerülhetetlenné teszi a közvéleményhez való alkalmazkodást.

De ez csak akkor megengedhető, ha a közvélemény tűrhetően informált, és a nyilvánosság szabad. A közvéleményre szabadított babonákra, előítéletekre és lidércnyomásokra azonban nem illik és nem helyes támaszkodni, akkor se, ha ez politikai kockázattal (magyarán: a versenyben való lemaradással) fenyeget.

Tudjuk – megbízható fölmérésekből és kutatásokból –, hogy a közvélemény többsége (önhibáján kívül) cigányellenes, iszlamofóbiás, nem kedveli a színeseket és bizalmatlan a szomszéd népekkel szemben. Ez adottság, amelyet tudomásul kell venni, de amelybe nem szabad beletörődni. (Az ehhöz hasonló vélekedések világszerte elterjedtek, és szakadatlanul erősödnek.) A Horthy-korszakban a szavazóképes többség meglehetősen antiszemita volt, és minden választási sikerben szerepe volt a zsidózásnak (no meg az oláhozásnak). Ettől függetlenül a beszorított és falun üldözött (csak városokban, de ott is rendőri megfigyelés alatt munkálkodó) magyarországi szociáldemokrácia nem lett antiszemita és nem lett soviniszta, és a szervezett munkásság majdnem végig kitartott mellette mégis.”