Bontsuk le a mini-Magyarországok falait!

A választás eredménye e sorok írójának ugyanúgy meglepetés (bár előzetesen nem elképzelhetetlen meglepetés) volt, mint – ismereteim szerint – sok fideszesnek és persze ellenzékieknek egyaránt. 

De az eredmény megszületett, és ahogy 2002-ben a még polgári Fidesz szavazóinak kellett hüledezve látniuk, ahogy egy másik Magyarország – igaz, minimális – többsége szembejött velük a történelem főutcáján; úgy most az ellenzéknek kell azzal szembenéznie, hogy a vezető híroldalak és a Facebook-közösségek kreálta látványos, hangos, befolyásosnak és hatalmasnak gondolt publikus szférák

A falakat mindenki maga húzta fel maga köré, és Zuckerbergék virtuális „közösségi” hálója, működési elveinek megfelelően csak tovább erősítette azokat, a feel good-faktor érdekében a nekünk kellemes, magunkfajta kontenteket, véleményeket preferálva a kellemetlen, nem megfelelő vélemények, témák, másként gondolkodó barátok, ismerősök kiszűrésével.

Az értelmiség és nem-értelmiség, a város és a vidék közötti szellemi, virtuális falak lebontásának szükségességéről írt – helyesen – Forgács István tegnap a Mandineren: „Bontsátok le a falat, tegyétek félre a gőgöt és értsétek meg azokat, akiktől Ti várjátok el, hogy értsenek Titeket!”

Herczeg Zsolt újságíró is ennek kapcsán írt tűpontos kommentárt: „Ne hisztizz. A nép nem leváltható, a többsége nem Budapesten él és nem ismerősöd a Facebookon. Így már érted?”

Kürti Gábor Dezső, a Critical-Mass atyja pedig szintén a saját véleménybuborékaink veszélyességére hívta fel a figyelmet: „Görgesd le az első 50 politikai irányultságú bejegyzést az üzenőfaladon, számolj, majd hasonlítsd össze a választási eredményekkel. Utána gondold el, hogy ez a torz visszacsatolás milyen hatással jár rád nézve és mire ösztönöz. A legsúlyosabb, hogy van ellentétes buborék is.”

Ezek egyáltalán nem mellékes dolgok. Sőt, ha egyszer a mostaninál normálisabb, polgáribb magyar közbeszédet, közéletet akarunk, itt kell elkezdeni.

Itt, újságíróként, valódi, wannabe vagy öngyűlölő értelmiségiként, tájékoztatást végző vagy tájékozódni akaró, magát felelősnek tartó polgárként, állampolgárként. Saját szemellenzőink eldobásával, saját falaink lebontásával, a magyar valóság(ok)ra való, harag és részrehajlás nélküli rácsodálkozással.

Itt, a város és a vidék, az értelmiség és a nem-értelmiség, a fiatalok és az idősek, a globalizálódó világ nyertesei és vesztesei közötti árkok aprólékos elsimításával, nem pedig további mélyítésével.

Itt, az egymással és az egyes társadalmi csoportokkal szemben felépített,

– legyen szó körúton belüli és kívüli liberálisokról, kültelki cigányokról, iparvárosi exmelósokról, szobatudósokról, keresztény nagycsaládosokról, orbánista kispolgárokról, lakótelep-lakókról, falusi nagyikról és a többiekről.

Próbáljunk meg empatikusan, kölcsönös tisztelettel, averziók nélkül egymással foglalkozni, párbeszédbe kezdeni, egymás szempontjait legalább megérteni, figyelembe venni.

Különben itt maradunk egymás mellett létező, ámde egymás mellett elbeszélő, egymással nem kommunikáló saját mini-Magyarországainkkal, tovább szabdalva immár belső, virtuális, szellemi határokkal ezt az amúgy is darabokra szabdalt nemzetet. Mert így, saját belterjes közegeinkben tűnődve, toporogva, toporzékolva aztán hiába várhatunk a magyar feltámadásra és kibontakozásra.