„Akkor mi a teendő? Egy másfajta biztonság lehetőségét kínálni, amennyire hatalmon kívülről lehet, legalább a példáját megmutatni. Mert biztonságot nemcsak egy függőségben tartó állam nyújthat (bár dolga az államnak is), hanem egy közösséghez tartozás. Ha érezheted: nem vagy egyedül, a bajban számíthatsz másokra. Ezt hívják szolidaritásnak. Ez a biztonságkeresés két különböző útja. A hatalomnak való kiszolgáltatottság is ad valami támaszt: pórázon tartanak, nem veszhetsz el. De támaszkodhatsz a veled egyenrangúak közösségére is, ha ők sem engednek elveszni, mert fontos vagy nekik. Annak idején ezt találta fel a szervezett munkásmozgalom. Persze nem oda kell és lehet visszatérni. De a modell adott. Meg kell mutatni: más is képes védelem nyújtására, nem csak a mai állam. (Egy jó állam, egy szociális demokrácia épp a közösség megbízásából és ellenőrzésével véd majd meg, nem úri kegyből.) Az ellenzék – civilek és pártok – egy széles mozgalom életre hívásával tudnak példát adni arra: képesek megvédeni valamit, ami fontos. Szinte mindegy, hogy mit. De kézenfekvő, hogy mivel lehet kezdeni. A megtámadott célpontok: a civil szervezetek, médiumok, önkormányzatok köré szervezett védelemmel, a tiltakozás minden formájával. El a kezekkel tőlük! Korábban többen kezdeményezték egy Nemzeti Ellenállási Mozgalom (NEM) alakulását. Hívhatjuk így is. És újra kell – nyilván más néven – afféle »Vörös Segély«, az ilyesmiben ügyködő csoportok összedolgozásával, a kirúgottak, eltiltottak, megfenyegetettek jogvédelmében, átmeneti anyagi segítésében, ügyük nyilvánossá tételében.
Emeljük újra fel a vérző zászlókat. Hogy akik csak a hatalomtól remélnek biztonságot, lássák: van másfajta védelem is.”