Bár jelen sorok írásakor még nem vehető bizonyosra a Fidesz kétharmada, ugyanakkor számos konzekvenciát már leszűrhetünk a vasárnap esti híráradatból. A Fidesz újabb, magabiztos triumfálása többek között arról árulkodik, hogy Orbán Viktornak sikerült mobilizálnia azt a korábban látens tömeget, amely rekord közelbe tornázta a részvételt, és amelynek összetételéről az urnák megnyitásáig nem sok fogalma volt az elemzőknek.
Általános jellemzője volt egyébként is az utóbbi hónapoknak, hogy a közvélemény-kutatások meglehetősen óvatosan és egymáshoz viszonyítottan igencsak eltérően ítélték meg a közhangulatot, viszont a bizonytalanok és a látens szavazók nagy számában egyetértettek. Most kiderült, a kormányféltő hangulat bírt erősebb aktivizáló erővel.
Ahogy az is világossá vált, hogy
az ellenzéki koordináció ebben a formában inkább papírszagú, életidegen bűvészkedés a számokkal,
az átszavazási hajlandóság a legtöbbször csak elméletben létezik. Ennek oka lehet az is, hogy sokkal erősebb a párthoz kötődés, és sokkal kevésbé járhatóak át a falak a Jobbik és a baloldal pártjai között, mint azt sejteni lehetett. Továbbá a zsákszámra készült, taktikai szavazást népszerűsítő oldalak, ellenzéki felmérések sem segíthették az erre egyáltalán fogékonyak tájékozódását.
Ha a választási térképre pillantunk, a pártok támogatottságának különös, földrajzi eloszlását is konstatálhatjuk: vidéken szinte mindenütt nyert a Fidesz, Budapesten ugyanakkor némiképp megerősödött az ellenzék. Ez meglepő helyi eredményekhez is vezetett, ikonikus kormánypárti helyek buktak el (Belváros); viszont vidéken, a Jobbik-barátnak mért Borsodban, Hevesben nem jutottak szóhoz Vona Gáborék. Egyúttal az is megállapítható, hogy a szocialista fellegvárak fogalma örökre a múltba veszett.
A Jobbik szereplése pedig az új irányvonal, a turbó tempóban végignyomott néppártosodás kudarcát jelzi. Hozták ugyan a négy évvel ezelőtti szavazatarányt, ám a várva várt egyéni győzelmek elmaradtak, még az esélyesnek tartott régiókban sem rúgtak labdába. A Jobbik légüres térbe került, a hagyományosan gyenge budapesti jelenlét mellett nem sikerült a vidéki áttörés sem. E kudarcok személyi konzekvenciáit még nem tudhatjuk biztosan, az azonban egyértelmű, hogy
Vona Gábor pozíciója megrendült, víziója és stratégiája elvérzett.
Az MSZP csodafegyvere is csődöt mondott, Karácsony Gergely nem hozott új voksokat, sőt személye és a Párbeszéddel való összekapaszkodás bizonytalanná tette a pártszövetség túlélését is, listáról könnyen kieshettek volna. A szocialisták teljes talajvesztését tükrözi, hogy néhány koordinált fővárosi helyen túl vidéken gyakorlatilag történelmi vereséget szenvedtek, szinte mindenütt a Jobbik mögött a harmadik helyre szorultak.
A Demokratikus Koalíció éppen becsúszott a parlamenti küszöbön, Gyurcsány Ferenc mindig számíthat 5%-nyi fanatikus hívőre. Az LMP szereplése néhány mandátummal többet eredményezett számukra 2014-nél, de az áttörés elmaradt. Szél Bernadett erős kampánya nem testesült meg voksokban, bár a magas részvétel is ellenük dolgozott. Egyedül talán Csárdi Antal valószínűsíthető egyéni győzelmével vigasztalódhatnak. Az Együtt radar alatt maradása az egyszemélyes pártmodell kudarcát mutatja, és a Momentum néhány százaléka sem lehet meglepetés senkinek, legfeljebb Fekete-Győrnek.
Összességében azt láthatjuk, hogy a választópolgárok jobban féltek a kormány leváltásával járó következményektől, így összezárták soraikat. A „mi a választás tétje" című játékot Orbán Viktor nyerte, ami ekkora legitimációnál egyúttal
óriási felelősséget terhel a Fidesz vállára.
Mégis két szempontból is történelmi a győzelem: háromszor még senki sem nyert a rendszerváltás utáni időszakban. S történelmi azért is, mert ekkora felhatalmazással sosem látott esély kínálkozik az ország felemelésére, sorsának hosszú időre való meghatározására, az orbáni politikai vízió kiteljesítésére.