Érti valaki, mit akar az ellenzék?

Hiába adott okot némi bizonytalanságra a hódmezővásárhelyi választás, ami a teljesen inkompetens ellenzék esetleges sikerét vetíthette volna előre áprilisban, most már mindenki levonhatta a tanulságot, hogy a baloldal pontosan azt az utat járta be, aminek elkerülésének szükségességére a mértéktartó és kevésbé mértéktartó elemzők Márki-Zay győzelme után felhívták a figyelmet. Miszerint az ellenzéki pártok két, súlyos hibát követhetnek el: egyrészt, ha modellértékűnek tekintik az időközi választáson elért eredményt; másrészt, ha mindent ugyanúgy folytatnak tovább, semmilyen tanulságot sem vonnak le és semmiben sem hajlandóak konszenzusra jutni.

És mit látunk? Hódmezővásárhelyből kiindulva már egy Karácsony által meghirdetett árnyékkormányt is köszönhettünk, illetve azt is, hogy

Az a Gyurcsány, aki éveken keresztül nácizta a Jobbikot, már de facto bevonná őket a koordinálásba – és erről ugyan bővebben nem beszélt, de ez értelemszerűen azt jelentené, hogy a DK bizony adott körzetben visszaléptethetné jelöltjeit a „nácik” javára –; Karácsony óvatosan és szokás szerint semmifajta koherenciát sem tartalmazó beszédében állt ki a Jobbik mellett és utasította őket el; míg Kunhalmi Ágnes egyenesen úgy minősítette a Jobbikra leadott voksokat, mintha azok a szemétbe kerülnének. Érdekes kavalkád. Ha a bizakodó, baloldali összefogást támogatni akaró szavazó úgy követte végig a beszédeket, hogy iránymutatást szándékozott kapni a választást illetően, akkor most nagyobb zavarban lehet, mint a gyújtó hangú szónokok előadását megelőzően.

Vonáról beszéltem már eleget az utóbbi időben, de ma már szó szerint ott tart, hogy bárkinek, bármit elmond, mindent megígér és a pár éve világnézetileg még legsarkosabb párt – tekintet nélkül arra, hogy ez kinek tetszett, de kétségkívül egyértelmű volt – büszkén hirdeti, hogy baloldaliakat és jobboldaliakat is egyként akar képviselni, egyszerűen azért, mert mindenki magyar. Könyörgünk, a színpad bármelyik részét örömmel betáncoljuk, csak szavazz már ránk! Nem nagyon érdekel minket elvszerűség, eszmeiség, kontinuitás, úgy szeretnénk már mi is kormányozni, a húsos fazék mellé ülni!

Ennek ellenére – hogy ebben a döntésben is mennyi a számítás és mennyi a valódi kiállás, az vita tárgya lehetne – a Gyurcsány-féle békejobbot nem fogadták el. Talán azzal ők is tisztában vannak, hogy az szavazóik jelentős része számára egy selyemzsinórral érne fel. Inkább megalkudnak újabb négy év ellenzékiséggel, mintsem a halálba meneteljenek.

Vagy nem. Ki ismeri már ki magát?

Az egészben persze az a legérdekesebb, hogy bizonyos tényekkel ezek a pártok nem számolnak, hiszen akkor egyúttal azzal is szembe kellene nézniük, hogy esélyeik semmivel sem jobbak, mint Hódmezővásárhely előtt. Gondolok itt például a Közös Ország Mozgalom által készített kutatásokra – azt talán nem kell ecsetelnem, hogy kormánypárti elhajlással nem gyanúsítható a szervezet –, amelyek közül több világosan kimutatta, hogy

Példaként hadd hozzam fel Baranya 1. választókerületet, ahol Mellár Tamás személyében egy olyan jelölt indul az MSZP-P támogatásában, akire talán a leginkább illenek a Márki-Zay-féle jellemzők: egykori jobboldali, hitét megélő, a csalódottabb, jobboldali szavazók felé is hiteles arc, akit nem terhel baloldali, pártpolitikai múlt.

Egy a választók felé függetlennek eladható személy, mindezt egy hagyományosan MSZP-szimpatizáns közegben. A 2010-es földindulást megelőzően pécsi választókerületben csak Dr. Mikes Éva tudott nyerni a Fidesz színeiben.

A kutatás alapján mégis azt látjuk, hogy Csizi Péter, a kormánypárt jelöltje és regnáló országgyűlési képviselője akkor érné el a legrosszabb eredményt – de még úgy is nyerne –, ha minden ellenzéki jelölt elindulna ellene; és ahogy fogynának az aspiránsok, úgy győzne egyre nagyobb fölénnyel. Még abban az esetben is, ha Mellár egyedül állna vele szemben, 10 százalékkal, azaz ha nem is utcahosszal, de kényelmesen húzná be a kerületet.

Mi másból, ha nem ebből látszik az ellenzék tehetetlensége és mondanivalójának üressége, ami kimerül abban, hogy a Fidesz egyenlő a rosszal. Ez nem program, és adott számú embernél többet bizonyosan nem fog érdekelni.

Hiába egyeznének meg a pártközpontok bármiben is, ha a jobbikos szavazók ötöde és a baloldali szavazók negyede szavazna csak át, ha egyetlen ellenzéki jelölt maradna a kerületében.

az ellenzék pedig továbbra sem mond semmi újdonságot vagy innovatívat, ráadásul mindezt érdektelen, hosszú évek óta látott stílusban teszik.

De van itt még valami, ami egy, a NER visszásságait látó, több dologban csalódott, esetleg sajátjai miatt dühös jobboldaliban mégis visszabillenti azt a bizonyos érzelmi kapcsolót és lenyelve a békát, cselekvésre készteti. Ez pedig olyan, régi arcok feltűnése, akikről azt hittük, már végleg a feledés – de legalábbis egy árnyékos dolgozószoba – homályába vesztek. Akik alig várják a legkisebb alkalmat is, hogy okuk legyen triumfálni és máris viszontláthatjuk őket a közéleti műsorok palettáin, ahol vigyorogva magyaráznak arról, hogy tulajdonképpen nekik volt mindvégig igazuk, aminek láthatjuk is újabban a jeleit.

Elmondják, hogy mindent vissza lehet csinálni, könnyedén a 2010 előtti állapotokhoz hasonlóvá tehetik 2018-at és az utána jövő éveket. A semmiből érkeznek, egykor volt véleményformáló, értelmiségi mivoltukban újra pancsolva, és hirtelen 1996-ban érezhetjük magunkat, amikor még valóban hatalom volt a kezükben. Csettintésre dönthették el, egzisztenciális értelemben ki létezhet és ki nem, melyik a megfelelő, támogatni való vélemény és melyik az üldözendő. Ki a megvetésre méltó, „ordas eszméket” hirdető politikus és ki az európai értelemben is demokratának nevezhető, progresszív jóakaró.

Kedves baloldali, vezető politikusok! Talán ezt nem hiszitek el, de

ami egy sikeres választás lehetőségét illeti. Ameddig ezek a bizonyos személyek varázsütésre megjelennek, addig az elégedetlen jobboldali is tétovázás nélkül fogja oda behúzni az x-et, ahová eddig is.