Túl a böszmeség-hegyen

„Ami sok, az sok. Ami túl sok, arra pedig mondj nemet! Nem kell tapsolni, ha nem tetszik az előadás. Csak azért tapsolsz, mert úgy szoktuk? A nem tapsolás ugyanolyan jogod, mint a tapsolás. Egyszer egyik, máskor a másik fejezi ki mindazt, amit gondolsz és érzel. Egy ideje nem tapsolok annak, amit a politika színpadáról hallok. S azt vettem észre, nem vagyok egyedül. Tapstalanul tudom kifejezni, hogy ami történik, az számomra elfogadhatatlan. Mi vette ki kezemből a tapsot? Az abszurditás. A ki tud nagyobbat mondani verseny eldurvult valósága, ami már-már virtuális abszurditásként fon körbe. Mintha a szavaknak nem lenne eljövendője, azaz a jelenben kimondott jövő idejű vonatkozás nem válhatna múlttá. 

A tegnapi nagy amplitúdójú, Faust-szindrómás Karácsony Gergely növelte tapstalan óráim számát azzal az ötletével, hogy akár az ördöggel is szövetkezne. Vonakodó Vonára gondolt, ahogy azt Kálmán Olgának elismerte egy esti televíziós beszélgetésben. Elképedésem egyik oka volt csupán az az ötlet, hogy az ördöggel is, a másik az a tündérmesébe illő naivitás volt, hogy az ördögtől csak úgy meg lehet szabadulni. Baromság. A kapok-adok törvény értelmében nem tud megszabadulni, és a locsi-fecsi stratégia miatt még inkább lerázhatatlanná válhat a  szövetséges ördög.”