Különben a vita lehetősége is ezért szűnik meg. Miután túlesünk a kötelező körökön, a „ki fizet, miért áll érdekedben, miért vagy náci, te náci” arany trióján, már nincs miről beszélni.
A szalmabáb-érvelésre, ad hominem-vádaskodásra és a reductio ad hitlerumra egy ideig szórakoztató rámutatni, majd cáfolni azokat, de az értékes eszmecserére való sansz lényegében már akkor lehetetlenné válik, amikor a programozott bekattanás hangos csattanását követően adott ismerősünkre nézünk.
Ez a lelki oka annak is, amiért a kormányoldal jó ideje nem akar vitatkozni az ellenzékkel
– nem elfelejtve persze azt sem, hogy a szintjükre sem szándékoznak felemelni a baloldalt, aminek a puszta ténye pozitív konnotációval járna a választók fejében.
Azzal nem tudsz és nem is érdemes vitatkozni, aki csak akkor tudna megnyugodni, ha még aznap felakasztanád magad a hálószobádban, de legalábbis beismernéd, hogy egy ostoba, megvett, alávaló, szemét náci vagy és fennmaradó napjaid zsákruhában végzett kanossza-járással töltenéd. Világos, hogy fegyvertelen emberrel nem párbajozunk.
Úgyhogy senkit sem kecsegtetek azzal, hogy amennyiben a népszerűségre vágyik, arra ez a megfelelő út. Mert mi bizony népszerűtlen elveket is magunkénak vallunk, az igen igen, a nem nem – és ebben nem is szándékozunk engedményeket tenni.
Éppen elég kárt okozott a folyamatos visszavonulás.
Olyan
népszerűtlen, mára anakronisztikusnak számító elképzeléseket tartunk igaznak,
mint a teremtettségünkből fakadó, két darab emberi nemet, amelyek között világos különbségek vannak; a család hagyományos értelmezését, férfival, nővel és gyerekekkel; vagy a világban természetes módon létező egyenlőtlenség elismerését.
Az ezzel kapcsolatos legkedvesebb jézusi példabeszédem mindent elmond a kérdésről. Ez a tálentumokról szóló példázat, amit Máténál és Lukácsnál is megtalálunk, talán utóbbinál egy kicsit bombasztikusabb és irodalmibb a megfogalmazás, de előbbinél egyszerűbb a helyzet, ezért azt idézem.
Egy idegenbe készülő ember hívatja a szolgáit, az egyiknek ad öt tálentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak egyet. Az első kettő vállalkozásba fog és megduplázza a kapott pénzt, míg a harmadik azt a keveset is inkább elássa, úgy próbál rá vigyázni. Mikor az úr visszatér, hívja szolgáit, hogyan jártak el a rájuk bízott tálentumokkal. A kettőt, aki gyarapította sajátjait, megdicséri, további, nagyobb javakat ad és behívja őket ünnepi lakomájára. A harmadik már úgy érkezik, hogy beszól az urának, mondván, milyen szigorú, ott is arat, ahol nem vetett, onnan is gyűjt, ahová nem szórt, úgyhogy ő inkább semmit sem kezdett a tálentumával. Erre az úr dühösen leszidja, mert gyarapítania kellett volna a rábízott javakat, hiszen amúgy is tudja, milyen a parancsolója. Azt az egyet is elveszi a szolgától, odaadja annak, akinek 10 tálentuma lett és a pórul járt embert a külső sötétségre veti, ahol sírás és fogcsikorgatás van. A tételmondat pedig mindeközben a következő: „Mert mindenkinek, akinek van, adatik és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van”.