Isten Veled, Zoli Bátyánk

Múltkorjában Ruzsa Magdi mondta egy Lajkó Félix-szel közös koncertjének bevezetőjében, hogy a hagyomány nem beteg, hogy ápolni kelljen, nem is rab, hogy őrizni, hanem gyakorolni....hát, így valahogy.

GUBCSI LAJOS Csak egy kicsit még... "KICSIT CSAK MÉG, CSAK EGY KICSIT..." Kallós Zoltán, az erdélyi magyarság egyik fáradhatatlan lelke, népdal-, ballada- és tánckincseinek, azaz a még ma is élő közösségi szellem, kitartás, a hihetetlenül gazdag élő folklór megszállott gyűjtője kéri, kéregeti így, csendes szavakkal az erdélyi öregeket, hogy még egyszer, csak még egyszer - a filmkamera és a magnetofon számára utoljára - énekeljék el azokat a balladákat, keserveket, siratóénekeket, amelyeket őseiktől örököltek. Kallós Zoltán, aki sokszor szinte teljesen magára maradva, állásától megfosztva, támogatás nélkül, a legprimitívebb technikai felszereltséggel járta, járja Erdélyt, mindig ismerősökhöz kopogott be: lelki rokonokhoz akkor is, ha esetleg harminc-negyven éve nem találkoztak, ő és a régi dalnokok, akik talán már más ágyban fekve néznek szembe a földi lét utolsó percével. És egy kicsit még énekelnek. Olyan hangon, amelyet színpadok sztárjai is megirigyelhetnek a világon. Olyan tiszta érzésekkel, amilyeneket csak a legnagyobb költők szoktak megfogalmazni. Egybefolyik itt múlt, jelen és jövő. Nem lehet megállapítani, hogy ki az alkotó: a hagyományokat átmentő, kivételes tehetségű és szívósságú erdélyi emberek, avagy Kallós Zoltán, aki nem hagyja elkallódni nemzeti kultúránk és - talán azt is mondhatjuk - az európai kultúra egyik legeredetibb, teljességében fennmaradt kincsét, avagy Vass Lajos és társai, akik itthon sem teszik másképp.

Kallós Zoltánt és Táncház Mozgalmát 1971-ben ismertem meg Debrecenben. Lenyűgözött a hatása, vonzott sugárzó igaz magyarsága. Bevallom, engem kissé borzongással és egyfajta írigységgel töltött el reformátusságának komor szigorúsága. Szeretetet sugárzott, jézusi szeretetet, bár mosolyogni nemigen láttam. RITKA TARTALMAS ÉS IGAZ MAGYAR EMBER VOLT. R.I.P.

Ny.B.!