De nem beszélünk arról sem, hogy hogyan kéne átalakítani a munkaerőpiacunkat, a gazdaságunkat, hogy olyan dolgozókat képezzünk, akik elboldogulnak ebben a világban, és olyan cégeink legyenek, akik helyt állnak a globális versenyben 60 év múlva is.
Egyszerűen nem beszélünk a jövőnkről, és ez katasztrófa, mert amikor eljönnek az előre látható bajok, nem fogunk tudni rájuk megoldásokat adni, lemaradunk magunkhoz képest, nem készülünk fel a változásokra, amitől a polgáraink még inkább meg fognak ijedni, idegenkedni fognak az újtól. Nem lesznek válaszaink a kérdésekre, sőt, többnyire a kérdéseket és azt a helyzetet se fogjuk érteni, hogy hogyan került ebbe a pácba Magyarország, ha most nem kezdünk el gondolkodni és megoldásokat keresni. De a legszörnyűbb az, hogy napról-napra még távolabb kerülünk attól az életminőségtől, amit mindannyian egymásnak adni szeretnénk.
Persze még nincs késő, sosincs késő ahhoz, hogy ezen változtassunk, hogy kiköveteljük a médiától és politikusainktól a valóban fontos dolgokról, a jövőnkről való beszédet. Vagy maradhatunk a sorosozásnál, migránsozásnál (persze ebben baloldal és jobboldal felelőssége és tematizálási lehetősége nem egyenlő) és küzdhetünk öröké azért, hogy legalább legyen következménye annak, hogy az éppen aktuális kormány kirabolja az országot.”