Meg sem emelkedett a pulzusom. Abban a magyar valóságban, ahol a szélsőségesen békés liberálisok naponta emlegetik a lámpavasakat, minden harmadik cimborájuk forradalommal, akasztással és IFA-platókkal fenyegetőzik, ahol egy valamirevaló ellenzéki műsorba csak úgy lehet bekerülni, ha haknira készülő értelmiségi már jó előre, írásban biztosítja a szerkesztőket, hogy legkésőbb a negyedik percben kitér a romániai forradalomra, Nicolae Ceausescura és kedves nejére, nos, abban a valóságban én tényleg simán továbblépek egy halott malacra karcolt Victoron.
Ugyan kérem! Mit nekünk egy kis disznóvágás? Egészségükre! Tudnak ennél jobbat is.
Azt azonban képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy amikor Pócs János elhíresült megosztása miatt – ellentétben Jobbikos hősünkkel, Pócs úr csak megosztotta a képet, nem ő szerepelt rajta – a legtöbb liberális ismerősömhöz haladéktalanul rohammentőt kellett hívni, mert vagy anafilaxiás sokkot vagy egy enyhe lefolyású idegösszeomlást kapott, akit pedig nem volt muszáj azonnali orvosi ellátásban részesíteni, az épp a repülőtérre indult, hogy az első nyugatra tartó géppel elhagyja ezt a gyűlölködő, fasiszta és középkori diktatúrát.”