Kuss legyen, tiszteletes úr!

„Ismertem egy lelkészt, aki politizált. Talán hallottak róla, Tőkés Lászlónak hívják. Az ő politizálása forradalomhoz vezetett, előidézve egy húszmilliós – bocsánat, akkor még huszonhárommilliós ország – kommunista rezsimének bukását. Igen, nyolcvankilenc decemberében több millió román, magyar, szász, roma ünnepelte a politizáló papot, ezrek zengték kórusban az utcákon, tereken, hogy »Traiasca Tőkés!«, azaz »Éljen Tőkés!«. Amikor hónapokkal előtte arról kezdte győzködni a híveit, hogy elérkezett az idő, »bontsuk le a hallgatás falát«, mindenki tudta, hogy nem az Állami Számvevőszék épületének falára gondol. Tudom, Gulyás Marci csak mosolyogna ezen, a mai forradalmárokat más fából faragták, ők bátran cselekednek, nem cifrázzák keresztrejtvényszerű szófosásokkal a diktatúra megdöntését. Más kérdés, hogy szemben Marcival, azt a diktatúrát nem Tőkés találta ki magának, így aztán egészen más szabályok szerint játszották az akkori meccseket. Nem a letöltések, vagy az ATV állandó tehetségkutató versenyének megnyerése volt a tét, hanem élve megérni a holnapot, családdal, barátokkal együtt.

Tőkés szavai jó ideig aktuálisak maradtak. A rendszerváltás után Magyarországon is sokáig állt még a hallgatás fala, főleg a jobboldali konzervatív sajtó előtt, és ez remekül szolgálta a kommunistából liberálissá vedlett értelmiség iparággá fejlesztett hazugsággyártását. Ez napjainkban sem változott, de azért vannak már repedések a falon, van ellenvélemény, a sufniban összetákolt korrupciós bizonyítékokról pedig sorra derülnek ki, hogy inkább a könyvkiadóknak kellene elküldeni azokat, kortárs irodalmi kézirat gyanánt, hogy valami haszna is legyen belőle az országnak. Az irodalomra rá is férne egy kis vérfrissítés, mert maholnap Aleska Diamond és VV Mici lesznek a kortársirodalom legmeghatározóbb alakjai.

Ameddig a túloldalon nem mondhatta senki, hogy »ez nem igaz«, és a jobboldali politikus a pert nem elvesztette, hanem valójában megnyerte, a liberális demokráciában senkit nem zavart a fékek és az ellensúlyok teljes hiánya. Ezt nem feledve, maradva pár gondolat erejéig a rendszerváltásnál, gyermekkorom egyik legmeghatározóbb élménye az volt, amikor a szemem láttára változott át egy komcsi nyitott szívű szabaddemokratává. Olyan volt az egész, mint egy harmadik típusú találkozás. Új tanár érkezett az iskolába, éppen én voltam a heti szolgálatos, el is kezdtem neki jelenteni, hogy »a tanár bácsinak tisztelettel jelentem«… de csak eddig jutottam, mert durván rám förmedt, hogy »bácsi az apád, öcsi, én elvtárs vagyok!« Pedig akkor már rég elfogták a Ceausescu házaspárt, de az ilyen még az utolsó pillanatban is bízik a csodában, jobban, mint az elnyomott nép a szabadság reményében. Később aztán bekövetkezett az, amit legutóbb Konrád György kívánt Orbán Viktornak, fejbe pattintották a diktátort és nejét. Én azonban tovább ragaszkodtam jelentéseimben az elvtárshoz, míg nem egyszer, finoman, szinte szomorúan, rám nem szólt a tanárom, hogy most már mondhatom az elvtárs helyett, hogy bácsi, de az úrnak jobban örülne. Hát így lett az elvtársból úr, anélkül hogy legalább egy percig is bácsi lett volna, mint édesapám. Mi még sokáig kevertük az elvtársakat az urakkal, valahogy nekünk nem ment olyan gördülékenyen az átállás, mint tanárainknak.”