A lélekpusztítás gyakorlata

„Érdemes eljátszani azonban azzal a gondolattal, mi lett volna, ha a mintegy ezerkétszáz ellenőrzött menekültet befogadja az ország? Mi lett volna, ha a média meg a plakáterdő (no, meg újabban az óvodáktól és az iskoláktól kért terrorellenes intézkedési terv) nem a félelmet, a gyűlöletet meg a pánikot sugározza, sugalmazza, hanem bemutatja a befogadottakat, sőt gyűjtést szervez nekik, és elviszi őket a falvakba, a városokba, azaz közel az emberekhez, hogy szemtől szemben elmondhassák, hol éltek, hogyan éltek, és miért kellett ott hagyniuk a lakásukat, a boltjukat, a munkájukat, élő és halott rokonaikat szülőhazájukat – az életüket? Miért kellett elmenekülniük? (...)

Nem ez az első alkalom a történelemben, hogy az ország vezetése farkasokat nevel a legártatlanabb bárányokból is. Ismerjük a műsor végét. Jön a bukás, az összeomlás, lelki trauma, amint az első és második világháború után.

Tény: nagyobb idiotizmust, megterhelést is kibírt már ez az ország.

Ámbátor ez nem vigasztal. Ideje volna abbahagyni az önsorsrontást. Úgy tudom, megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.

Vagy nem?”