„Sokan, akik itt élünk, látjuk, hogyan süllyed Magyarország méltatlan és elfogadhatatlan helyzetbe, s a nehéz dilemmával találjuk magunkat szembe, hogy vonuljunk-e vissza otthonunkba, távol a világ mocskától, zajától, vagy vessük bele magunkat teljes erővel a közélet sűrűjébe. Maradjunk csöndben vagy kiabáljunk?
Polgári társadalomban – nem olyan feudális gyökerekből táplálkozó, gonoszul igazságtalan urambátyám világban, mint ez a mostani – az efféle dilemma egészen másként jelentkezik. A polgári kultúra nem követel sem csöndet, sem harsogást, megbékíteni próbál, mintsem gyűlöletet szítani. Mindenki megtalálhatja benne a saját helyét, szerepét, identitását és stílusát, s ezek sokfélék lehetnek. A civil lét legbelsőbb lényege maga a nyilvánosság, mely által az egyénből a közügyek iránt érdeklődő, a közpolitikában részt vevő állampolgár lesz, aki érzékeny mások problémáira, és képes a saját egyéni érdekein felülkerekedni.
Ma olyan messze vagyunk ettől, mint a Pasa park a miskolci cigányteleptől. Más az uralkodó norma, a politikai elit mentalitása és viselkedése pedig beszivárog az emberek hétköznapi életébe, és behálózza az egész társadalmat. S mint látjuk, a mai hatalom háborúzni szeret, ellenfeleit ellenségnek tekinteni, s már pusztán az olyan szavaktól is kiütést kap, mint egyenlőség, szabadság vagy gender. A kirakatstatisztikák leple alatt élők nyomorúságáról azt tartja, hogy azt megérdemelték. Szemének kedvesebb a piramis képe, mint a köré, ezért is épít piramis formájú rendszert, csúcsán erős uralkodóval, lent alattvalókkal. Szegények és gazdagok, városiak és vidékiek, öregek és fiatalok, nemzetiek és »nemzetietlenek« közé mély árkokat húz, hogy jól megkülönböztethetők legyenek az első- és a másodrendű állampolgárok. Az ilyen világban rend van. A megszülető gyermek jövőjét szülei társadalmi helyzete határozza meg. Aki szegénynek születik, szegény is marad. Nem hivatalos számítások szerint – mert hivatalos létminimum-számítások nincsenek – négymillió ember él a létminimum, vagyis 88 000 forint alatt. Ide tartozik a nyugdíjasok egyharmada. Ők többnyire láthatatlanok, de kiemelt figyelem sugárzik rájuk az áldott karácsony ünnepéhez s persze a tavaszi választásokhoz közeledve, mert lehet bízni abban, hogy e jámbor, türelmes és mértéktartó társaság nem felejti el kimutatni háláját a nyugdíjprémium, az Erzsébet-utalvány és a nyugdíjkorrekció miatt.”