Az iszlám nem puszta hit

„Éppen most olvastam, hogy a bukaresti könyvesboltokban a román szerzők közé teszik a köteteit. Elégtételt érez emiatt vagy zavart?

Mosolyogtam rajta. Otthonosan ismerős gesztus. Magyarországon viszont elég pocsékul érzem magam, és nem hiszem, hogy ezt teljes egészében Orbán nyakába lehetne varrni.

Pedig amit a muszlimokkal kapcsolatban mond, az eléggé egybevág a kormány állításaival. Másik kultúrát hoznak, veszélyeztetve a sajátunkat...

Miért, nem így van? Pont arról beszéltem, soha nem szerencsés a tények tagadása csak azért, hogy aládúcoljuk az ideológiáinkat. Attól, hogy nem szeretünk egy kormányt, még bizonyos állításokban lehet igaza. A lényegi kérdés az, hogy a problémára milyen megoldásokat kínál. Volt már egy fasizmusunk meg egy kommunizmusunk. Mindkettő valós problémákra adott válasz. A lehető legrosszabb, legaljasabb választ. Emiatt épült be az európai gondolkodásba a problémák tagadása. Rettegünk a rossz válaszainktól, így inkább eljátsszuk, hogy nincs probléma. Vagy, hogy a problémát az jelenti, aki azt felveti. Nem kell különösebb pszichológiai ismeret, hogy belássuk, ez a stratégia hosszútávon mennyire tartható, s mihez vezet. Nem a kérdés, hogy egy probléma felvetésében lehet-e igaza Orbánnak. Miért ne lehetne? Az arra adott megoldási javaslata az érdekes. A magyar politikai közbeszédet a vallási fanatizmus jellemzi, a fanatizmus alapja pedig nem az egyet nem értés, hanem a félelem szülte zsigeri gyűlölet. Különböző nézetek között lehetséges a kompromisszum. A zsigeri gyűlölet nem ismer kompromisszumot. Ezért lehet itt megfulladni.

Mégis azzal kezdte a beszélgetésünk elején, hogy nem hagyná el az országot.

Mert az azt jelentené, hogy önszántamból elhagyom a kultúrám, az identitásom. Én Jáván is magyarul írok, arról, ami az enyém.”