A DK migránsai

„A DK megtalálta a maga »migránsait«, akik ellen népszerűség-növelés reményében finoman, de félreérthetetlenül indulatokat kelthet: a kettős állampolgárságú és a magyarországi országgyűlési választásokon részleges szavazati joggal bíró erdélyieket. (...)

A magukat demokratikus ellenzéknek nevező pártok éppen olyan virtuális világot építenek, mint a kormánypropaganda. Vagy semmi mondanivalójuk nincs a magyar társadalomról, a jogállamiságról és arról, miként lehetne megállítani az ország regionális leszakadását, vagy ha mégis, okosabbnak tartják elhallgatni. Nyilván úgy érzik, a választók nemcsak »megrendelést« nem adtak nekik arra, hogy a magyar társadalom valóságos problémáiról beszéljenek, de maradék támogatóik is elpártolnának, ha ezt tennék. A magyarországi politikai közbeszéd az ezredforduló óta kezdett távolodni a valóságtól, és 2006 őszét követően kizárólagossá vált a közjó diszkurzív felfogása, tehát az a koncepció, miszerint a politikai küzdelem elsősorban értelmezési harc, hiszen minden politikus úgy hiheti, hogy a közjót szolgálja, és annak mibenlétéről egyetértésre jutott saját választóközönségével. Ha megméretődnek is az ígéretek és a kormányzati teljesítmény, az is csak normatív természetű, hiszen eltérő politikai nézetrendszerek eltérő mérce szerint értékelik.

A köztársaság és a jogállam bukása után az ellenzéki pártok úgy vélték, illúzió volt azt feltételezni, hogy a közös és mindenki számára elérhető tudás alapján szót lehet érteni a választókkal, és el lehet beszélgetni velük az adórendszerről, az államháztartásról, a szegénységről, a közoktatásról vagy éppen a külpolitikáról. A köztársaság bukásából azt a következtetést vonták le, hogy a racionális politikai közbeszéd végérvényesen összeomlott, és csak abban az esetben lehetnek képesek ismét kormányváltó erővé válni, ha maguk is a politikai marketingstratégia nyelvét beszélik, tehát nem létező árut kívánnak becsomagolni és piacra dobni abból a mélységesen romlott feltevésből kiindulva, hogy a választókat úgysem érdeklik a polisz ügyei, és jórészük meg sem értené a közpolitikai feladványokat.

A választók többsége persze tudatában van annak, hogy az ország regionális pozícióvesztése folyamatos, a beruházási ráta az egyik legalacsonyabb az EU-ban, a szegénység a rendszerváltás óta nem látott mértékűre növekedett, a közoktatás teljesítménye nemzetközi mérések szerint folyamatosan romlik és a kormány teljesítménye általánosságban katasztrofális. Ugyanakkor a kormánypárt szavazói megfizethető árnak tartják mindezt azért a társadalompolitikáért, amely védőövezetet, cordon sanitaire-t húz a szegények köré.”