Európainak maradni

„József Attila (és Thomas Mann) óta tudjuk, hogy nem mind európai, aki fehér. Ellenben lehet valaki úgy is »európai«, hogy sötét a bőre, nem keresztény a vallása, sőt még életében nem tette be a lábát az öreg kontinensre. Az európaiság ebben az értelemben főként értékközösség, kulturáltság, kompromisszum- és együttműködési képesség. Ezek meg nem függenek attól, ki hol látta meg a napvilágot. Nem véletlen, hogy jobboldalt ma akad, aki előrelépés helyett ősbűnnek tartja a francia forradalmat: a szabadság, egyenlőség és testvériség nagy győzelmét ugyanis nem lehet visszacsinálni, a három dzsinn nem hajlandó visszabújni a palackba.

Amerikában, Ázsiában, Afrikában és Ausztráliában is sok az »európai«. A világon alighanem ők vannak elsöprő többségben. A rendes emberek, akik nem más rovására akarnak boldogulni, akiktől mindenki nyugodtan megtarthatja a saját nyelvét, kultúráját, szokásait. Sőt, nem is csak elviselik egymást, hanem hajlandóak legalább megpróbálni megérteni a másikat. Elfogadni a tényt, hogy sok tekintetben közös a sorsunk, mert semmilyen kerítés, fal vagy árok nem tud elválasztani minket egymástól. Van persze éppen elég félelem, kapzsiság és rivalizálás is.

A világ eddig még sosem volt tökéletes, miért éppen most lenne az? Mindig voltak, akik nyers hatalomvágyuktól vezérelve az állati, zsigeri ösztönökre játszottak, miért pont most ne lennének? A történelem olyan, mint a Csillagok háborúja (vagy bármelyik népmese): a jó és a rossz örök küzdelme. Akkor érezzük magunkat jobban, akkor mosolyodunk el, amikor a jó végül fölülkerekedik. Hiába tudjuk, hogy jön majd a következő menet, mert hát az ember célja a küzdés maga.”